Miklóssy Endre: A vízlépcső

Elmélkedés a történetről, tanulságokkal.

A vízlépcső. Elmélkedés a történetről, tanulságokkal.

 

 (Világtörténelmi pillanatkép.)

A nyolcvanas évek a kibontakozási reménységek korszaka volt világszerte. A három legfontosabbat illetően, a Szovjetúnió világhódító tervei lassanként elkoptak, és a folyamat végül elvezetett a birodalom felbomlásáig, ezzel együtt a világkommunizmus bukásáig is. A kínai gazdaság kiszabadult az önkéntes gettójából, hatalmas ütemben kezdett felzárkózni a világhoz. A bomladozóban lévő Európai Közösséget pedig megmentette Jacques Delors koncepciózus terve az együttműködés új alapokra helyezésével.

A szebb jövő ígéretei valamiképpen összekapcsolódtak egy kibontakozóban lévő környezetvédelmi paradigma-váltással is. Talán nem véletlenül. Hiszen a sok jót ígérő, keveset megvalósító világkorszaknak az egyik kimondott axiómája volt a rendelkezésre álló természeti javak kimeríthetetlen bősége, ebben sem Marx, sem Rockefeller, sem a különféle hatalomgyakorlásokat elméletileg alátámasztó gazdasági-társadalmi szakembergárda nem kételkedett,[1] így a jövő alapjának éppen a természetnek a még fokozottabb kihasználása ígérkezett. A kétely azonban végülis elérte ezt a terjesztett közfelfogást. Csúcspontnak talán az 1992-es Rio de Janeiroi környezetvédelmi világkonferenciát tekinthetjük, százezernyi résztvevővel, köztük tízezer sajtómunkással és a földkerekség minden államának a képviselőivel. Ám éppen ez a konferencia tett nyilvánvalóvá három dolgot.

1. Földünk jövője aggasztó a saját tevékenységünk miatt.[2] 

2. Ezt a problémát már embermilliók szorongva érzékelik is, és mind szélesebb körben terjed a felfogásuk.

3. AVilág Urának[3] mindazonáltal megvan a lehetősége arra, hogy mindezt semmibe vegye, és az eddigieket gyorsított ütemben folytathassa. Három eszköze ehhez a hazugság, az erőszak és a kizsákmányolás.[4]

A csúcspont tehát egyúttal végpontnak bizonyult, itt tartunk most. Ha viszont visszatekintünk a reménységnek erre az évtizedére, találkozhatunk három jelentékeny környezetvédelmi akcióval.  Az egyik az volt, midőn Gorbacsov szovjet pártfőtitkár végleg lefújta a szibériai folyók megfordításának a tébolyodott tervét. A másik, midőn Ausztria népe leszavazta a már elkészült zwentendorfi atomerőmű üzembe helyezését. A harmadik pedig a magyarok mozgalma a dunai vízlépcsőrendszer megépítése ellen. Közös vonás mind a három környezetpusztító elgondolásban az, hogy a beruházási elhatározások mögött egy-egy nagy befolyású beruházói érdekcsoport állt, akik maguk mögé tudták állítani a döntéshozó politikusokat, és ennek a fő eszközeként a szakmai elkerülhetetlenségre hivatkoztak, mondván hogy a probléma megoldásának ez az egyedüli lehetősége. Jól megfizetett szakértők álltak mögöttük, és mivel ezek többnyire hatalmi pozíciókban is voltak, az ellenvéleményeket könnyen le tudták szerelni, hozzánemértéssel vádolva, esetenként meg is fenyegetve az ellenzőiket. Végül mégis alulmaradtak, és ennek komoly, a környezet közvetlen ügyén is túl mutató társadalmi-politikai következményei lettek.

A folyó-elterelő lobby erőszakossága rámutatott a szovjet típusú rendszer Achilles-sarkára, arra, hogy az önmagát mindenhatónak tekintő felső vezetés nem tud megbirkózni egy mégoly eszement szakmai érdekcsoporttal sem. Az, hogy a főtitkár precedenst teremtett és szembe mert fordulni a „szakmai tekintélyükkel”, lényeges szerepet játszott a rendszer alapvető mechanizmusának, és ezzel együtt magának a kommunizmusnak is a széthullásában. Az atomerőmű meggátlása az osztrák energiapolitikát új útra kényszerítette, a helyi energiaforrások feltárására, és így ma már harmadrészben önellátóvá vált az ország, ráadásul környezetbarát technológiák felhasználásával. A társadalom véleményét meg azóta egyre kevésbé tanácsos negligálni a hatalom birtokosainak.[5] A vízlépcsők ellen kibontakozott magyar mozgalom pedig lényeges szerepet játszott a magyar kommunista rendszer felszámolásának a mikéntjében.[6]

Észre kell vennünk azért egy fontos különbséget is e három eset között az eredmény szempontjából. A szovjet diktatúra a felmerült kérdést hatékonyan kezelni tudta. Úgyszintén az osztrák demokrácia is. A magyar nehéz-megmondani-micsoda viszont immár két évtizede vergődik, végleges megoldás nincsen, a probléma bármikor ismét előkerülhet. Lehet ebben szerepe az eltorzult magyar alkatnak, hogy Bibó Istvánt idézzem, de lehet az eltorzult magyar hatalmi viszonyoknak is.  Miután azonban a két lehetőség közül cselekvést csak az utóbbi feltevés tesz lehetővé, ezért magyarázatképpen ezt választom. A szükséges tanulságokat is ennek alapján lehet majd levonni.

1.sz.tanulság. Utólag elmondhatjuk, hogy nem egészen úgy folytatódott, ahogyan kezdődött mindez. Megalapozatlanok voltak-e akkori reményeink a világ megjavulására ? Vagy inkább elhibáztuk menet közben ?  Jó lenne tudni valamit erről. Ezért kísérlem meg részletesebben körüljárni a mi esetünket, vagyis a Bős-Nagymarosi Vízlépcső történetét.

 

(A Vízlépcső gondolata és a döntés.)

A dunai hajózás egyik problématikus helye a csallóközi alsószakasz-jellegű Öreg-Duna. Már 1911-ben felmerült épp ezért három vízlépcső megépítésének a gondolata vízierőmű, hajózás, öntözés céljából. Többféle tanulmány készült az évtizedek során, a legfontosabbá ezek közül Mosonyi Emil 1950-es tervezete vált, mivelhogy jól illeszkedett a kommunista gigantomán beruházások logikájába. Mire azonban komolyan hozzákezdtek volna a megvalósításhoz, 1953-ra csődhelyzetbe került a magyar gazdaság, és Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes, aki az előző évektől eltérően immár a gazdasági hatékonyságot is fontolgatni kezdte, leállította az egészet. Az 1956-os szabadságharcunk leverését követően az ötlet ismét előkerült, ezúttal már a csehszlovák kormány kezdeményezésére. A hatvanas évek magyar gazdaságpolitikájába azonban nem nagyon illeszkedett a dolog, épp ezért Csipkerózsika-álomba szenderedett az egész.

A fordulat 1974-ben következett be. Lehetséges, hogy Kádár János ilyen módon kívánta kiengesztelni a szomszédainkat az 1968-as invázióban való részvételünk miatt, és ezért támogatta az addig eléggé papirosízű előkészületek felgyorsítását, amit a csehszlovák fél immár olyannyira a szívügyének tekintett. (Shakespeare egyik darabjában szerepel a „cseh tenger”, ami elárulja a nagy drámaköltő földrajzi járatlanságát, viszont utal talán a csehek örök nosztalgiájára a hiányzó tenger iránt – amire nekik még kisebb volt a lehetőségük, mint minekünk magyaroknak. A Dunát mindenesetre tengerpótlékként tekintették az országuk születésének a pillanatától fogva. Jórészt ennek köszönhetőek a trianoni határok is.) A nyugati hitelek bőséges áramlásának az idejében, 1977-ben azután, félre téve az eddigi gazdasági aggályokat, meg is állapodott a két kormány az erőmű-rendszer megépítésében.

Itt azonban találkozott a dolog az államigazgatási logikával. Az előkészítést teljes egészében a vízügyi ágazat intézte. Azonban a beruházási koncepció két fő – és több mellékcél megvalósítását tűzte ki. A fő cél a hajózás és az energianyerés volt, sőt, a beruházás indokolásában az utóbbi kapta a fő hangsúlyt. Az energetikai ágazat (Nehézipari Minisztérium) mégsem szólhatott bele a szakmai előkészületekbe, hanem csupán a hálózatfejlesztést illető konzultációs lehetőséget kapott. Az energetikát erre az adott rendszerben hallatlan hatáskör-csorbulásra csak politikai eszközökkel lehetett kényszeríteni –  valószínűleg kapott valami kompenzációt is érte – de igazán sohasem tudta megemészteni, és ennek később elég fontos következményei lettek.

Az államigazgatás akkori rendjében az efféle, több ágazatot érintő elhatározásoknak az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) volt a tárcafelelőse, és az ő fő szakmai eszköze az összhangot biztosító regionális terv volt.

2.sz. tanulság. Nem rossz az, hogyha egy döntést a fontos körülmények alapos megvizsgálása után hoznak meg, nem pedig előre, úgy hogy a vizsgálatot aztán hozzá igazítják. Persze ha e vizsgálatokat maguk a várhatóan kedvezményezett felek végzik, akkor nem feltétlenül kapunk objektív képet az egészről.

 

(A regionális terv és a készítői.)

Ez a tervműfaj noha előírt, mégis eléggé rendszeridegen és problématikus volt a kommunista rendszerben. Az államigazgatás úgy működött, hogy a minisztériumok szigorúan meghatározott hatásköreik szerint látták el a feladataikat és kapták meg ehhez a forrásokat, és senkinek se engedtek beleszólást a pénzköltés céljába és volumenébe. A célokat egy "szakmailag illetékes" ágazat határozta meg, és a politikai vezetés ebbe nem tudott, vagy nem mert beleszólni.

(Egy személyes élményem ezzel kapcsolatban, hogy midőn megkíséreltem felhívni egy levélben Grósz Károly akkori budapesti első titkár és PB-tag figyelmét egy elhibázott és pénzpazarló beruházás-sorra, azt válaszolta, hogy a Párt – keserű tapasztalatok után – nem kíván többé beleszólni a folyamatok irányításába. Rejtve maradt viszont, hogy akkor ki irányít, és egyáltalán, van-e fogalma bárkinek arról, hogy mi történik itt? Mert közben a beruházási forrásszerzésnek tökéletessé vált a technikája. Alul kellett becsülni az egészet, a negyedére-ötödére, és ha a pénzt megkaptuk rá – az olcsóság reményében – és sikeresen el is költöttük, akkor az állam már úgyis kénytelen volt odaadni a többit. Ezt mondták akkoriban "terv-beakaszkodásnak". Jelentős része volt a rendszer végső gazdasági csődjének az előidézésében.)

A másik – és végül döntőnek bizonyuló – gond pedig az ÉVM-mel kapcsolatban alakult ki. Működött a hatvanas évektől egy magyar-csehszlovák határmenti vegyesbizottság, ennek a tárcafelelőse az építésügyi és városfejlesztési miniszter volt, azidőtájt Bondor József. Magyar részről egy miniszterhelyettes vezette, valószínűleg elég jelentéktelen sóhivatal volt az egész – azonban nyilvánvalóvá tette a vizlépcső-ügyben is a tárca érintettségét. Ezért azután, amikor 1973 tájban a vegyesbizottságnak véleményeznie kellett volna a vízügyi kivitelezési terveket, a miniszter nem volt erre hajlandó egy olyan regionális terv nélkül, ami a létesítmény térbeli összefüggéseit tisztázza. Mivel ezt a másik fél is szorgalmazta a vegyesbizottságban, és egyébként is megfelelt az államigazgatás rendjének, az ÉVM megkapta a terv készítésére a jogosítványt.

A terv a VÁTI-ban készült, Perczel Károly irányításával, 1977-től. A dokumentációja már közös volt a két fél közt, azonban a magyar anyag külön került ágazati egyeztetésre. A műfaja "területrendezési terv" volt, az akkor szokásos felépítéssel: hosszutávú fejlesztési koncepció és nagytávú rendezési terv.

Az egyeztetési anyag terjedelmes, 3 kötetes volt, közösen megállapított metodikával, a végdokumentáció meg egy vékony kötet, jelentékeny térképi anyaggal. ( 1: 25000 és 1 : 100000 léptékben ). A másik fél már előbb elkészült a maga anyagával és 1 : 50000-es térképével. Egyeztetés a két fél között elsősorban a csatlakozási pontokat érintően volt. (távvezeték, híd, közútépítés, peage-vonal ), valamint a közös szennyvíztisztítást illetően. Ezen kívül a kontra-rekontra elvnek megfelelően a Duna mellé tervezett nukleáris erőművek kölcsönös tudomásul vételében.

A terv az akkori idők szemléletét jellegzetesen tükrözte. Alapvetően fejlesztésorientált volt, célja a "potenciális előnyök" kihasználása, és ennek érdekében a lehetőségeket eltúlozta. Voltak munkarészei a lehetséges károk kiküszöböléséhez, azonban szó se volt ezek összefüggésrendszerének a feltárásáról. Szakvélemények se készültek még a tervhez ebben az időben, egyedül a MAHART írt valamit a hajózás kérdéseiről. A környezetvédelmi munkarészek valósággal lógtak a levegőben, az "ökológia" szó nem is szerepelt az anyagban.

A "fejlesztéssel" kapcsolatos munkarészek tehát hatalmas optimizmussal készültek, akkoriban élenjárónak számító módszerekkel. A demográfia például számítógépes térképekkel - csak sajnos, a kiindulási bázisa nem az egzakt népszámlálás, hanem az 1975-ben meghamisított hírhedt adatsor. Ami azután, a tervezés akkori elveivel egyesítetten például 60 ezres Mosonmagyaróvárt, 170 ezres Győrt eredményezett a koncepcióban (Ez volt az az időszak, amidőn ismét "30 millió magyarról"  beszélhetett az, aki a települések hosszutávú prognózisait összeadta.) Hatalmas iparterületek, kikötők, utak, hidak, erőművek lettek kijelölve a terven, az üdülés fantasztikus ütemű föllendülésével számolt. (például pilismaróti közösségi üdülőcentrum, szűrt vizű tóval.)

Forrásvizsgálat azonban mindehhez nem készült. Az volt akkoriban az alapelv, hogy "a fejlett térségekbe kell beruházni". Az 1975-ben induló V. ötéves terv, annak ellenére, hogy rendkívül nagyszabású és mint hamarosan kiderült, tökéletesen megalapozatlan beruházási növekedéssel számolt, jelentősen szűkítette a fejlesztendő területek kiterjedését, vagyis elhanyagolhatónak tekintette az ország tekintélyes részét. Mígnem sikerült az egész országot sorvasztania...[7] A forrás kérdése, ha éppen fölmerült, azzal lett elintézve, hogy hiszen ez az egész "hosszú távú", tehát ha előbb nem, akkor utóbb nyilvánvalóan lesz rá pénz. Természetes, hogy így érdemi komplexitással, vagyis elemeinek a koherenciájával nem rendelkezhet egy terv. Tulajdonképpen ez a gondolkodási metódus a felelős a rendszer gazdasági összeomlásáért : a hosszú távú forrásokat rövid távon eltüntette, miközben a megcélzott arányosság nem volt sehol, hanem tovább kellett pumpálni a létrejött mechanizmus szerint a pénzt az aránytalanságokba.

Jóváhagyásra e munkákból aztán csak a "rendezési terv" munkarészei kerültek (1978-ban), elsősorban a hatalmas ipari, kikötő és üdülőterületek kijelölései. A területfejlesztési állandó munkabizottság hagyta jóvá, vagyis egy ilyen volumenű munkát mindössze egy ÉVM miniszterhelyettes. A magyar hivatali hierarchiában ez az egészet komolytalanná tette. A terv például atomerőmű-telepítési javaslatot is tartalmazott - de aki azt hinné, hogy ez a terv bármire is kötelezné az illetékes ágazatot, az nagyot tévedne. Akkor persze fölmerül az a kérdés, hogy egyáltalán mire kellett a terv ?

Talán látható az eddigiekből, hogy a terv meglehetősen össze lett csapva, ennek az egyik meghatározója az idő rövidsége volt. "Nem baj – szólt a fáma – majd utólag pótoljuk a hiányokat." Ám a baj éppen ebből keletkezett. Azzal kezdődött, hogy fordítva ültünk a lóra. 1977-ben ugyanis kormányhatározat született arról, hogy a vízlépcső-rendszert meg kell építeni, és a tervezés számára ez egy politikailag kitűzött kényszerpályát jelentett.

A dilemma itt a következő. A tervező vagy félre dobja a munkája során szerzett és a beruházást nemigen alátámasztó ismereteit - magyarán, elhallgatja a valóságot a döntéshozók elől -, vagy pedig szembe száll egy érvényes kormányrendelettel - ami kimerítheti a rendszerellenesség fogalmát.. ( Ki is merítette idővel. ) Felmerül az emberben az, hogy miért tartozik a rendszer lényegéhez, hogy a döntéshozóknak fogalmuk se legyen arról, miről is döntenek. Ez még a Kommunista Kiáltványban se szerepel kritériumként. De hát a helyzet az, hogy maguk idézték ezt elő egy alá nem támasztott döntéssel és a rendszerspecifikus csalhatatlansági dogmával.

A mozgatója a dolognak az OVIBER volt. Elég tipikus szocialista történet ez. Milliárdokat veszített egy abszolút átgondolatlan líbiai beruházáson, és hogy a csődtől megmenekülhessen, ki kellett erőltetnie egy még sokkal nagyobbat, ami majd "lenyeli" ezt is. Mesterien használták fel mindehhez a lélektani, a politikai és hivatalműködési összefüggéseket. Egy banánhéjon csúszott el az egész : a regionális terven és az azt készítő tervezőkön.

Fölvetődik itt ugyanis a gondolkodói autonómia kérdése. Egy hivatalnok, mint afféle félkatona, valóban köteles mindenféle rendszerben arra, hogy az érvényes döntést végrehajtsa. De hivatalnok-e a tervező ? Felfogás dolga, hiszen például a sztálini rendszerben mindenki hivatalnok. De Perczel Károly, a munka irányítója, és az ő munkatársai nem osztották ezt a felfogást. És így lassanként furcsa dolgok kezdődtek.

Mint említettük, a munka a jóváhagyás után is folytatódott. Szakvélemények sokaságát rendelték meg a tervezők, akiknek a feladata most az volt, hogy a végrehajtás részleteit tisztázzák. Készült egy VI. ötéves tervi műszaki-gazdasági koncepció, noha forrásmegjelölés nélkül, de ágazati felelősökre bontva. Ezt azonban már érdemben egyeztetni se lehetett. A MÉM például vétót emelt a Szigetköz térségében tervezett esőztető öntözés ellen, amit a várható talajvízszint-csökkenés tesz majd szükségessé. Még nagyobb bajt kevertek a szakvélemények. Egymás után kezdtek érkezni a problémák a szigetközi vízpótlás nehézségeiről, a nemeshalak kipusztulásáról, a földrengésveszélyről és fogyatékos biztonságról, az ivóvízbázisok veszélyeztetettségéről, a mederkimélyülésről, ami a hajózást veszélyezteti, a szennyvízkezelésről, a Dunába ömlő vízfolyások átemeléséről és így tovább.

(Az  OVIBER pedig titkosított és hamisított. Talán a legjellegzetesebb eset Tóth János halbiológus szakmai tanulmánya, amelyben alapos vizsgálódással kimutatja, hogy a nemeshal-fajták kipusztulnak, és csak a snecik szaporodnak el. Az OVIBER által szerkesztett jelentésbe ebből a könyv-méretű tanulmányból egy mondat került bele, ilyesféleképpen : "Halgazdasági szempontból előnyös a létesítmény, mivelhogy kedvez a sneciknek".)

Ahogy haladtak előre a dolgok a vázolt irányban, vagyis az érdemi megállapítások meghamisítása felé, az eredendően jámbor és politikamentes tervezők eleinte csak csodálkoztak, aztán morogtak, majd dühöngtek, szivárogtattak, akár a bősi töltés. (A megbízó nem egyszer megtorlást emlegetett a „titkos adatok nyilvánosságra hozatala miatt” – de hát mitől oly titkos egy közérdekű-közpénzből készülő beruházás ? Perczel Károlyt, az akadémia doktorát személyesen fenyegették meg, ami durva lélektani hiba volt. Nem volt ijedős ember, sőt olyan volt ez a számára, mint huszárlónak a trombitaszó.) Végül pedig a tervezők közül többen, mint Péterffy Ágoston, hátat fordítva a munkának, a kibontakozó Duna-mozgalom aktivistájává lettek..

3.sz. tanulság. Minél nagyobb volumenű egy fejlesztési akció, annál nagyobbak a különféle – gazdasági, társadalmi, környezeti – hatásai, és annál inkább fontos ezeket megvizsgálni. Erre alkalmas tervműfaj a regionális tervezés. Természetesen nem hagyható ki belőle a tervezők személyes lelkiismeretessége sem.

 

(Tudomány, lobbycsoport, politika.)

A munka fontosságára való tekintettel opponensi szakvéleményt is kellett készíteni, így kérték fel 1979-ben ennek a megírására a gazdaságföldrajz tekintélyes akadémikusát, Enyedi Györgyöt. Ő pedig a következő kritikai megállapításra jutott : " Megdöbbentő az önállótlanság, a vízügyi intenciók kritikátlan kiszolgálása –  a prognózisok a 80-as évek közepére hallatlan gazdasági visszaesést ígérnek. Hol lesz forrás erre az egészre ? "

(Ami azt mutatja, hogy nemcsak utólag lehet okos valaki. Persze könnyű egy akadémikusnak. Nem is a tudományos tekintélye miatt, hanem mert nem terheli az a kötelezettség, hogy a tervezési díjat megszerezze a megbízótól. A tervezőnek meg végső soron, ha meg akar élni, ki kell szolgálnia a megbízóját.)

Történt még egy meghatározó jelentőségű fordulat. 1979-től az elpazarolt hitelek törlesztési kényszere miatt az ország a pénzügyi csőd határára került. Az új pénzügyminiszter, Hetényi István ezért tüstént leállította a legértelmetlenebbeknek tűnő óriásberuházásokat, köztük ezt a vízlépcsőt. Sőt, kivívta ezzel kapcsolatban a nyilvános szakmai vita szabadságát is, ami döntő fordulatot eredményezett az ügyben. Megjelenhetett 1981-ben a Valóság című folyóirat novemberi számában Vargha János szakmai cikke a síkvidéki vízlépcsőkről általában, a dunai vízlépcsőkről pedig különösen, és ezzel a szellem kiszabadult a palackból, mivel az egész közvélemény számára hozzáférhetővé tette az eddig csupán maroknyi tervező által ismert problémakört. Másrészt pedig a Magyar Tudományos Akadémia is foglalkozni kezdett az üggyel, ami egyedülálló a magyar gazdaságtörténetben. Úgy látszik, a vízlépcső felső vezetésben lappangó ellenzői szövetségest kerestek a nagyberuházás megakadályozására.

Az MTA 1983 végén azután állásfoglalást készített,[8] ami ugyan titokban maradt, de hát Magyarországon igazi titkok nincsenek. Az állásfoglalás objektív volt, azaz politikai nyomás nélkül készíthették. Négy vitatott kérdéscsoportot állapítottak meg, a politikait, a műszaki-mezőgazdasági-vízépítési-közlekedésit, a közgazdaságit és a környezeti-településit. A politikaival nem foglalkozott, megjegyezvén, hogy hiányolja a vonatkozó elemzést. A végkövetkeztetés szerint „indokolt a beruházást jelentős mértékben elhalasztani, az indokolt tartalmi változtatásokat érvényesíteni, de leginkább a beruházást leállítani.”[9]

A probléma gazdasági lényege az, hogy csak akkor volna értelme az egésznek, ha egy sor pótlólagos beruházás is készülne hozzá – szennyvíztisztítási, öntözési, kikötő és hajóépítési, üdülésfejlesztési – amire belátható időn belül nem lesz úgysem forrás, enélkül viszont értelmetlen az egész. (Készült utóbb egy olyan gazdasági elemzés, amely e vízierőmű energiáját sokkal gazdaságtalanabbnak mutatta ki, mint bármely hagyományos erőműét.)[10] További gondot jelent az alvízszakaszok hamarosan bekövetkező meder-kimélyülése, ami miatt várhatóan újabb duzzasztókat kell majd építeni a hajózás biztosítására.

Területfejlesztési vizsgálat egyáltalán nem készült – itt az lehet a probléma, hogy a hazai erőforrások ilyen mértékű összpontosítása az egyébként is legfejlettebb térségbe hallatlan mértékben növelné az országban a területi egyenlőtlenségeket. Elvonná a forrásokat a nemzetgazdaságunk legfontosabbnak látszó feladatától, a feldolgozóiparunk korszerűsítésétől.

Nem készült ökológiai vizsgálat sem, noha már számos kedvezőtlen nemzetközi tapasztalat gyűlt össze az efféle természetátalakítások káros voltáról.

Szükségesnek vélte a Bizottság egy komplex környezeti hatástanulmány készítését, ebben „fel kell tárni a vízlépcső és a környezeti elemek teljes hatásmechanizmusát, ennek ismeretében meg kell keresni a műszakilag és gazdaságilag kedvező megoldásokat, érvényesítve a regionális szemléletet. A környezeti hatások egészére kiterjedő ökonómiai értékelést kell készíteni.” Szükségesek az ezt megalapozó vizsgálatok és a változásokat nyomon követő állapotmegfigyelő monitoring rendszer felállítása is.  

Általánosságban véve pedig ki kell dolgozni hasonló esetekre a hatásvizsgálat módszertanát, és „ilyen döntések előtt a Kormány időben kérje ki a tárgyilagos állásfoglalásra alkalmas személyek és szervek tudományosan megalapozott véleményét.” [11]

Ezen a nyomon lépkedett tovább a Tudomány. Perczel Károly koordinálta a szakvélemények beszerzését és összeállítását – persze minél több lett belőlük, annál kevésbé látszott indokolhatónak a vízlépcső építése. Így azután 1985-re, midőn elkészültek a vizsgálatok, és Kindler József megcsinálta a komplex hatásvizsgálatot is,  igazából már nem lehetett szó arról a célkitűzésről, hogy „ezek eredményeit érvényesíteni kell a végleges tervekben.” Ezek eredményei csak az építkezés teljes abbahagyása esetében érvényesülhettek.

Patthelyzet állt elő. A kormány ezt a konzekvenciát nem kívánta elfogadni, a Tudomány meg nem kívánta önmagát megcáfolni, és így óhatatlanul átkerült az Ellenzék pozíciójába. A pártvezetés megkísérelte politikai síkra terelni az ügyet, de az olyan akadémikusokkal, mint Szentágothai János világhírű agykutatónk, az MTA akkori elnöke, nem ment semmire sem, és a szokásos módszer, az akadémikusoknak a pártfegyelemre hivatkozó megosztása sem működött. 1988-ra immár teljessé vált a szakítás – a döntéséhez ragaszkodó kormány látványosan negligálta az Akadémiát, az viszont a tudomány nemzetközi képviselőihez fordult.[12]

4.sz. tanulság. Elmegy Másenka néni Brezsnyevhez és azt kérdezi : „Mondja Brezsnyev elvtárs, a kommunizmust kik találták ki ? Maguk kommunisták, vagy a tudósok ?” –  „No de Másenka néni, micsoda kérdés ez ?! Természetes, hogy mi kommunisták !” – „Mindjárt gondoltam. A tudósok először állatokon kísérleteztek volna.” De vajon eljött-e már a tudósok ideje ?

 

(Vízlépcső, nép, rendszerváltás)

A véleménynyilvánítás szabadsága 1981-től csupán a rend újabb megszilárdítási kísérletéig, 1984-ig tartott. De a szellem a palackba soha többé nem bújt már vissza. Az idők szigorodásával egyidejűleg az eddigi formátlan tiltakozás szabályozott formát öltött. 1984. augusztus 1-én Karátson Gábor elnökletével megalakult a Duna Kör civil szervezete, megállapításait immár szamizdat formájában terjesztve, ami azidőtájt hallatlan társadalmi tekintélyt jelentett az emberek szemében, mint a bátorság különleges jegye. Amely bátorság a közhit szerint értelemszerűen egyszersmind az igazságot is hordozza. Különleges és immár politikailag is jelentékeny súlyt adott a mozgalomnak az, hogy 1985 decemberében megkapta az úgynevezett „alternatív Nobel-díjat.”[13] Ezt a díjat az egyre problématikusabb „főáramú” politikai és gazdasági döntések ellen fellépő és éppen ezért világszerte ellenzékinek számító csoportok szokták kapni, a fő jelentősége az, hogy a világközvéleménynek immár rajta a szeme az akción. A Duna-kör a befolyásos osztrák „zöldek” ajánlása alapján kapta meg a díjat, amit azután környezetvédelmi kutatások finanszírozására fordítottak.

A létesítmények ezenközben épülgettek, a túlsó félen erősen, az ottani kemény diktatúra akaratának megfelelően, minálunk meg a szokásos „beakaszkodó” stílusban, aminek az a lényege, hogy ha a mellékcélokra már sikerült titokban elég sokat elköltenünk, akkor a költségesebb fő célokra szánt pénzt már úgyse tarthatják vissza.[14] A kormányzat minden deklarált határozottsága ellenére sem volt kizárható a visszatáncolás. Említettük, hogy komoly ágazati ellenérdekek is voltak, amelyek a hivatali hatáskör hivatkozásával, valójában a számukra jutó forrásokat féltve informálisan próbálkoztak az ügy megfúrásával. A legfontosabb szereplő ebben változatlanul a Pénzügyminisztérium volt, mert a gazdaságunk forráshiánya mit sem enyhült.[15]

Így építette meg a lobby a „hátsó udvarban” Dunakilitinél 1986-ban a duzzasztót, ami alkalmas volt a Duna főágának az átterelésére.[16] Aránylag csekély figyelmet keltett. De amikor 1988-ban Visegrádon kezdtek hozzá a fő duzzasztómű terep-előkészítő munkájához, akkor robbant a bomba.

Nagy nemzetközi tudományos konferenciára került sor, amelynek a szakértő résztvevői követelték a munka leállítását és a szerződések felbontását. Egyúttal tüntetéssorozat is kezdődött több tízezer résztvevővel a Duna védelmében, Nagymarosnál, a Margitszigeten, majd a legnagyobb az Országház előtt.[17] A rendőrség itt-ott közbelépett, jeles botrányt váltott ki, midőn osztrák parlamenti képviselőket bántalmaztak, de ezek az akciók csak olajat jelentettek a tűzre. (A rendőrattaknak soha sincs igaza, ez minálunk úgyszólván természeti törvénynek számít, félni meg nem szokásunk.)[18] A hír pedig sólyomszárnyakon szállt szerte az országban. Sokan érezték úgy, hogy megtalálták a nevét az évek során lassan rájuk rakódó rossz közérzetnek. A dolog lényegét ekképp foglalta össze Lányi András, a mozgalom egyik szervezője, rámutatva arra a szimbolikus jelentésre is, ami egyedül alkalmas egy embercsoport megszólítására : „Mindazt, ami Magyarországon társadalmi, gazdasági és erkölcsi válsághoz vezetett, mindazt, ami az országban sürgős változásra érett, megtestesíti és monumentális méretekben hagyományozza a következő nemzedékre a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer.”[19]

 A Kádár-rendszer hosszas politikai sikerének az egyik titka a problémák „altatásának” a technikája volt. Még a nyolcvanas évek szamizdat-mozgalmát is sikerült ekképp kezelhetően szűk keretek közé szorítani. Ez a status quo borult most fel végképpen. Egy bizonyos ponton túl már a hatalom minden lépése csak a szakmainak indult, ellenzékivé vált mozgalmat erősítette. Hiába helyezték át a szakmai vitát politikai síkra, és vetették be ennek megfelelő meggyőzési érvként az erőszakszervezeteket – ez már csak a teljes politikai vereségüket eredményezte. 1988-89 hatalmas tömegtüntetései a Duna ügye mellett a rendszerváltozás érdemi nyitányát jelentették.

5. sz. tanulság. Minél szorosabb a dugó a pezsgősüvegben, annál nagyobb a durranás.

 

(A folytatódó politikai játszmák.)

Kádárnak és kormányának a betonfejű makacsságát az egyre botrányosabbá dagadó ügyben még egyszerűen meg lehet magyarázni a már meghozott döntések kényszerpályájával. Ámde 1988 tavaszán megbukott az egész garnitúra, Grósz Károly lett az első ember, pártfőtitkár és miniszterelnök is, akinek semmi köze sem volt az eddigiekhez, és ezért új lapot nyithatott volna az ügyben. A szükséges szakvélemények és a lehetséges stratégia már jól kidolgozottak voltak,[20] ő pedig, aki egyébként is egy gyökeres megújítási programot hirdetett meg,[21] mind e programnak a hitelességét, mind pedig a saját népszerűségét megnövelhette volna a vízlépcsőnek a Gorbacsov-mintájú elutasításával. Ám ő ellenkezőleg, parlamenti határozatot hozatott a szavazógépével a mégiscsak akadozó munkálatok felgyorsításáról.

Pedig nem volt ostoba ember, és annyira merev sem, mint a róla kialakított kép mutatta. Hanem arról volt szó, hogy csapdát kívánt állítani Pozsgay Imrének, a legsúlyosabbnak látszó vetélytársának, aki államminiszterként a kormány tagja volt, éppen akkoriban számolta fel a cenzúrát, és igen népszerű politikus volt országszerte. Nos, kormánytagként vagy ellenzi az építést, és ezért le kell mondania, vagy támogatja és ezért elveszíti a népszerűségét. Ám az akció bumerángnak bizonyult. A mindeddig tétova Pozsgay, aki most a bársonyszéket választotta, felmérve azt, hogy immáron az ő levadászása folyik, visszavágott, és az 56-os forradalom rehabilitációjával ő törte ki Grósz Károly nyakát. A feldühödött Duna-mozgalmárok pedig elindítottak egy népszavazási kezdeményezést a vízlépcső-építés ellen.

Ez az ügy ország-világ előtt szemléltette immár a döntéshozók reformképtelen impotenciáját és az országgyűlésnek a népakarattal szembe helyezkedő illegitimitását is. A népszavazás éppen ezért kétségkívül sikeres lett volna annak dacára, hogy az emberek nagy többsége aligha értette meg a szakmai összefüggéseket. Ezt a rendszer ellen irányuló bizalmatlansági szavazást azután az új miniszterelnök, Németh Miklós azzal tudta megállítani, hogy felfüggesztette a további építkezést. Az országgyűlés eróziója azonban nem állt meg, 1989 nyarán tucatnyi képviselőt hívtak vissza a választópolgárok, és az új politikai pártok ekképpen estek át a tűzkeresztségen. Az utódpárt pedig az 1990. évi választáson óriási vereséget szenvedett. Az új Antall-kormány meg az általa kezdeményezett parlamenti határozatra hivatkozva felmondta a szerződést a vízlépcső megépítésére, és kérte az előző állapot helyreállítását.

Hérakleitosz, a nagy ókori gondolkodó, nagyot tévedett, midőn azt mondta, hogy nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Mi magyarok folyton azt tesszük. Most például Horn Gyula, a szocialista miniszterelnök.

A csehszlovák fél ugyanis változatlanul folyatatta a maga területén az építkezést, a magyar felet szerződésszegéssel vádolva és represszióval fenyegetőzve. Igaz ugyan, hogy a cseh ellenzék is gigantomán kommunista szimbólumnak tekintette a vízlépcsőt, ám a rendszer bukása után hatalomra jutva immár eszébe se jutott, hogy abbahagyja – a polgári ellenállás  megszemélyesített szimbóluma, Václav Hável, az új köztársasági elnök maga adott utasítást a folytatásra,[22] később meg az új szlovák államban a nemzeti büszkeség szimbólumává emelkedett az építmény. Carnogurski kormányfő bejelentette, hogy egyoldalúan üzembe helyezik a bősi erőművet, 1992-ben a Dunát átterelték, az Antall-kormány pedig a hágai nemzetközi bírósághoz fordult az ügyben.[23] A bíróság hosszas rágódás után 1996-ra afféle se hús, se hal-döntést hozott, a fait accomplit mindenesetre tudomásul vette és sem a szlovákokat a Duna helyreállítására, sem a magyarokat a visegrád-nagymarosi vízlépcső megépítésére nem kötelezte, a kérdéseket kétoldalú tárgyalás szintjére utalta vissza.  A tárgyaláson azután Nemcsók János, a miniszterelnök magyar főmegbízottja, lényegében bejelentette, hogy mi is megépítjük a duzzasztót.

Az SZDSZ-nek, Horn Gyula koalíciós partnerének az eredendő krédójába tartozott a vízlépcső-ellenesség, és a miniszterelnök, aki szívből utálta koalíciós partnerét, ezen a módon kívánta őket lejáratni. Komoly belső viták után azonban az „alulról jövő nyomás” hatására kitartott az SZSZ-vezetés az eredeti álláspontja mellett,[24] viszont elindult a hosszú távú lejtőn a megsemmisülésbe. Hornt azonban hamarabb utólérte a végzet, elveszítette az 1998-as választást, és kiszorult a politikai életből, csakúgy mint Grósz Károly, az előző vízlépcsőzés következtében.

A dolog azóta alszik, a félig duzzasztott Duna békésen hömpölyög, a vegyesbizottság tagjai meg lassanként elérik a nyugdíjkorhatárt. (A hágai bíróság egyetlen pozitív megállapítása az volt, hogy a magyaroknak jár a dunai vízmennyiség fele. A közmondás szerint akinek igaza van, annak a szája jár. Minékünk úgy látszik, még az se.) Egyelőre annyi következménye lett a dolognak, hogy a békésnek mondott Európa szégyeneként fél évszázadon át csonkán meredező esztergom-párkányi hidat csak úgy engedték újjáépíteni, hogy 1 m-rel magasabban vezessen, tekintettel a mégis megépülő magyar vízlépcső magasabb vízszintjére. A most kezdődő Duna-programban még nem szerepel ennek a megépítése. Vajon meddig ? Mikor jő újból egy politikai megfontolás ?

A lobby időközben elhullatta a fogait, néhány éve a szociálliberálisnak mondott kormány már megelégedett azzal, hogy kitüntesse az egykori vezetőit. De maga a mechanizmus él, sőt tán erősebben, mint valaha. [25]

6.sz.tanulság. Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

 

(Átfogó tanulságok)

Induljunk ki a megvizsgált konkrét esetből, támaszkodván Fleischer Tamásnak a  vízlépcsőre vonatkozó egykori észrevételeire.[26] Ezek ugyan egy elmúltnak mondott rendszer, az államszocializmus bürokratikus újraelosztási rendjében születtek, és annak a gazdasági kritikáját foglalják magukba. Ám épp ezért olyan tanulságosak a történet egészének az értelmezésében. Hiszen lemérhető belőle az, hogy mi is változott meg tulajdonképp a rendszerben.

 

1. Környezetátalakító beruházásoknál nem rövid távú pénzügyi megtérülés alapján kell dönteni.

2. .A hibák nem alkalmi tévedések, hanem rendszerspecifikus torzulások eredményei.

3. Társadalmi kontroll biztosíthatja, hogy az érdekeltség ne a csődöt díjazza.

4. Újraelosztás + társadalmi kontroll hiánya = önfelélő rendszer.

 

1.A „rövid távú pénzügyi megtérülés”  azóta előlépett világtörvénnyé. Magyarország esetében pedig különösképpen. Erdőgazdálkodás, mezőgazdaság, vállalkozástámogatás, közellátás, családpolitika, oktatás, egészségügy – az élet minden területén egyeduralkodó lett ez a szempont. Megváltozott azonban a „pénzügyi megtérülés” alanya. Annak előtte ez a kormányzat volt, hiszen a lehetséges bevétel őhozzá folyt be. Ma pedig a magánvállalkozó, méghozzá lehetőség szerint a nagy tőkeerejű külföldi vállalkozás. Világos, hogy ezt még a hajdani kommunista államnál is kevésbé érdekli, hogy mi is történik a magyarországi környezettel.

2. Amarxista hivatkozású kommunizmus fel kívánta áldozni a jelent a jövő érdekében. A neoliberális fogyasztói kapitalizmus pedig a jövőt áldozná fel a jelen érdekében. Ellentétes dolgok ezek, de csak látszólag. Közös bennük a valóság semmibe vétele : az emberi természeté  és az élővilág természetéé is. Ez a sajátosság az alapja annak, hogy olyannyira hasonló módszereket alkalmazhatnak.

3. Alegkomolyabb politikai következményekkel járó ökológiai pusztítás, a szibériai folyóelterelés megakadályozását Valentyin Raszputyin szibériai író a következőképpen magyarázta : „Azért sikerült, mert a közvélemény egy része ellenezte, mert lehetett tájékoztatást adni az ökológiai és gazdasági következményekről, elsősorban ismeretessé vált, milyen ésszerűtlenül bánik a vízzel a  minisztérium.” [27]

Ez egyszer sikerült. Ám az az érzése az embernek, hogy az új államrend kialakítói el szerették volna kerülni az eset megismétlődését. Ezért először is meg kell akadályozni azt, hogy az ésszerűtlenség nyilvánvalóvá váljék. Mindenek előtt egy óriásberuházást semmiképpen se szabad szakmailag előkészíteni, abból, mint láttuk, nehézségek származnak.[28] Íme, a vízlépcső-probléma is a regionális tervvel kezdődött, a szakvéleményekkel és a Tudományos Akadémiával folytatódott, tüntetésekhez vezetett és rendszerbukás lett a vége… Eldöntjük, megcsináljuk, azután meg nem mindegy, hogy ki mit mond róla ?

A nyolcvanas években szakmailag még olyannyira aktív MTA többé sohasem szólt bele országos fejlesztési kérdésekbe.[29] Igaz, kíváncsiak se voltak rá a döntéshozók. Lehet, hogy a vízlépcső-történetet szakmai kudarcként éle meg az Akadémia, és ezért most jobbnak látja visszavonulni az elefántcsont-tornyába ? Így azután olyasféle szakmai-tudományos előkészítésre, amit hajdan még olyannyira fontosnak tartottak, semmiféle döntéssel kapcsolatban nem került sor.

Padlót fogott a regionális tervezési szakma is. Emlékezhetünk, a vízlépcső-ügy éppen ekörül kezdődött, és azidőtájt az államigazgatásban volt is felelős és hatalommal is rendelkező gazdája a területi kérdéseknek. Ma is van ennek minisztériuma, fölöttébb gyakran változó elnevezéssel és besorolással, de nincsen hozzá sem megfelelő kormányzati működési rend,[30] sem pedig olyan politikai érdekcsoport, amely a források és a fejlesztések helyi érdekeinek a feltárásával befolyásolhatná a döntéshozatalt.[31]

A társadalom kontrollja, ami végeredményben jelentősen hozzájárult annakidején a rendszerváltás demokratikus lebonyolításához, ma is legfeljebb tüntetések, vagy esetleg népszavazás formájában érvényesül. Egyik se igazi kontroll, még a legjobb esetben is csak „utánfutást” tesz lehetővé, azt is csak egyes esetekben, és így a gyomnövény azonnal felütheti másutt a fejét.[32]

A szubszidiaritás elve, vagyis az Európai Únió legfontosabb szerveződési alapja, megoldást kínál pedig erre a problémára.[33] De ez a megoldás tökéletesen ellentétes a globalizáció logikájával, döntéshozatali elvével és a pillanatnyi pénzügyi haszon elérésére irányuló törekvésével. Az EU épp ezért ebben a pillanatban a helyzet teljes átgondolatlanságának az állapotában van. Magyarország pedig még inkább.

4. Amodern társadalom működéséből az újraelosztást semmiképpen se lehet kiküszöbölni, aki ezt mégis megpróbálná, az rögvest az azonnali piaci haszon önfelélő elvéhez jutna el.[34] Más kérdés az, hogy hol van ennek a határa – a magyarországi tényhelyzet, vagyis az, hogy a GDP-nek körülbelül a fele kerül be az állami újraelosztásba, kétségkívül kedvezőtlen. Más kérdés az is, hogy ebben a felosztásban ki, milyen szempontok alapján dönt, kinek van vagy nincsen beleszólása, miképpen történik a felhasználás ellenőrzése. A hiper-központosított magyar államrendben mindezek a kérdések egyáltalán nincsenek megoldva.

A vízlépcső-esetből adódó tanulságokat tehát ha valaki le is vonta, a tényleges tettei csöppet sem a helyzet javítására irányultak mindezekből, hanem éppen az ellenkezőjére.

Mostanáig legalábbis.

 

Miklóssy Endre

 

 

Irodalom.

A bős-nagymarosi vízlépcső regionális terve (háttértanulmányokkal) (VÁTI, 1978) Szerk. Perczel Károly.

Duna – egy antológia (Duna Kör, 1988)

Miklóssy Endre : A másik ember keresése (Széphalom, 2009)

Nagymaros. Eine Informationsbroschüre (Karl Wagner, 1986)

Utánunk az özönvíz. Szöveggyüjtemény. (Duna-kör, 1989)

Vargha János: Egyre távolabb a jótól (Valóság, 1981. 11. sz.)

Vizeink krónikája (Vízügyi Múzeum, Bp. 2001) Szerk. Fejér László

 

(Megjelent a Valóság 2010/8. számában.)

 

 



[1] Legfeljebb afféle nonkonformisták, mint Hamvas Béla, aki már a hatvanas évek elején leírta azt, hogy „megállíthatatlanul haladunk az ember és a föld és a világ végleges felbomlása felé. Minden jel arra vall, az ember szellemi süllyedése, a hallatlan népességszaporodás, a természeti erők kirablása, az államok felbomlása és az immár stabil és permanens háború.” (Patmosz I. 274.o.) 

[2]  Tömör összefoglalása „A világ helyzete” címmel Lester  R. Brown által szerkesztett kötetben található. (Worldwatch Institute, 1993)

[3]  „Der Fürst dieser Welt” – mondja Luther Márton az „Ein feste Burg” himnuszában.

[4]  Szabó Lajos, a nagy magyar gondolkodó klasszikus megfogalmazásában.

[5]  Azidőtájt több nyugati országban – Dánia, Skócia stb. – voltak  hasonló esetek. Ezek alapozták meg az új tervezési rendszert, a nép bevonását a tervezés előkészítésébe, ami aztán az EU strukturális támogatásainak a formális alapfeltétele is lett.

[6]  Igaz, hogy ezt a végelszámolást a hatalomban lévők tervezték meg, ám az is  igaz, hogy ezenközben hajszálak estek a levesbe. Az egyik éppen a vízlépcső ügye volt.

[7] Ha van folyamatosság a magyar területpolitikában, hát ebben aztán igen. A rendszerváltás óta az addig is jelentékeny területi különbségek a sokszorosukra nőttek, éppen a „fejlettek további fejlesztése” logikának megfelelően.

[8] MTA Elnökség 1983. dec. 20-i határozata. (in Utánunk az özönvíz, Duna kör, 1989)

[9]  Nyilvánvalóan ez volt az állásfoglalás lényege, diplomatikusan csak azért fogalmazták, hogy a kormány érzékelje a döntési szabadságát és ne érezze magát revolverezve.

[10]  Perczel Károly számításai szerint a teljes kapacitással működő erőmű energiaigényünk fél százalékát fedezné.

[11]  A népakarat által történő legitimáció ugyan fel sem merült itt, a rendszer sajátosságai miatt érthető módon, de egyébiránt az egész követelményrendszer a nemzetgazdasági szabályozás valóságos forradalmát foglalta magába.  Elannyira, hogy a rendszerváltozáskor gyakorlatilag le kellett söpörni az  MTA egész eljárási reform-indítványát, mert túlságosan zavarta volna a megalapozatlan döntéshozatalt.

[12]  1988 tavaszán a Kádárt eltávolító pártértekezleten Keresztury Dezső akadémikus mondta el a „vádbeszédet2

[13]  Hivatalos nevén Right Livelihood Award.

[14]  Így indították el példának okáért 2006-ban a 4-es metró építését is, a finanszírozási feltételek teljes tisztázatlanságában.

[15]  A probléma megoldására Ausztriával kötött a kormány egy szerződést, amelynek értelmében ők megcsinálják – ez egyben az építési kapacitásuk lekötését is jelentené – mi pedig hosszú távon törlesztjük. A dolognak jelentős hosszútávú következményei lettek, az osztrák mélyépítő kivitelezés hídfőállást foglalt el Magyarországon, és a rendszerváltáskor sikerült a pozícióját megdönthetetlenné tenni, a jelentő hazai mélyépítő kapacitások  teljes felszámolásával.

[16]  Ez a magyar területen épült műtárgy a vízelosztást a mi kezünkben hagyta. Később a szlovákok építettek egy másikat, immár a saját térfélen, így kapták meg a Duna fölötti teljes rendelkezést, egyébiránt a békeszerződés betűjével ellentétben.

[17]  Sokunknak jutott akkor eszébe 1956. október 25-e, félelem nélkül, de némileg mégis gondterhelten nézegettünk a Földművelési Minisztérium tetőtere irányába. De ezúttal nem voltak ott.

[18]  2006. október 23-ának az eseményei, az ünneplő nép ellen bevetett könnygáz, vízágyú, gumilövedék, vipera, lovasroham így vezetett a kormány teljes erkölcsi bukásához, amit csak alkotmányosnak mondott rendünk sajátossága miatt tudott néhány évre prolongálni.

[19] Lányi A :.Ceterum censeo, (HVG, 1988.szept.1.)

[20]  A „rebus sic stantibus”, azaz a körülmények lényeges megváltozása lehetett volna a fő hivatkozási alap.

[21]  Az év nyarán Amerikában járt, és még ott is nagy figyelmet keltettek a programvázlatai.

[22] Csehekkel nem szabad kezdeni semmi közöset, ezt Kolcsak tengernagy is tanúsíthatná, hogyha túlélte volna e baljós szövetséget a bolsevikok ellen.

[23]  Hamarabb kellett volna, még a kész tények előtt. Ezt is lekéstük, mint mindent a 20. században : a béketárgyalást az 1. világháború végén, a kilépést a 2. világháborúból, hogy csak a két legfontosabbat említsem. Az ok kivétel nélkül minden esetben közös. A politikai elit önmagával van elfoglalva, fogalma sincs se a világ, se a magyar társadalom helyzetéről, és ez nem is különösebben érdekli.

[24]  Feltehető azért, hogy a sikeres választás után felülvizsgálták volna az álláspontjukat a „koalíció működőképessége érdekében”.

[25]  Megjelent ugyanis korrupció formájában az óriásberuházásokban a személyes érdekeltség is.

[26]  Fleischer T. : Gazdaságtalansági számítások ( in Utánunk az özönvíz, Duna kör, 1989)

[27]  Spiegel-interjú,1987/15 (in Befejezetlen forradalom, 1987)

[28]  Egy működő demokráciában másképp vetődik fel ez a kérdés. Az atomerőmű leszavazása elindította Ausztriát  egy ésszerű energiapolitika irányába. Mi pedig most válaszúton vagyunk. Paks bővítése kétségkívül eltüntetné hosszabb időtávon is a forrásokat az EU-prioritás, vagyis a megújuló energiagazdálkodás elől. Tekintélyesnek számító szakvélemény még sincs ezzel kapcsolatban, a beruházási lobby a helyzet vitathatatlan urának látszik.

[29]  Néhány éve például Kunszt György akadémiai doktor, az építési és a településtudományi bizottság tagja, kezdeményezte, hogy rendezzenek egy komplex, átfogó tudományos konferenciát a főváros kérdéseiről, a mind nyilvánvalóan és minden téren egyaránt romló helyzetről, elhibázott fejlesztéspolitikáról, rossz közigazgatási rendről és növekvő   költségvetési ráfordításokról.  Nem került rá sor.  

[30] A tervezés tartalmi komolyságának a megteremtésére az 1996.évi XXI, területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvény a 23. §. (3e) pontjában előírta a környezeti, gazdasági és társadalmi hatásvizsgálat készítését a rendezési tervek számára, úgy, ahogyan azt az MTA egykori ajánlása tartalmazta. Egyetlen efféle vizsgálat se készült sem a rendezési tervekkel, sem a sokezer milliárdos nagyberuházásokkal kapcsolatban, sőt még a vizsgálati módszertan se lett kidolgozva hozzá.

[31]  Ilyen volt hajdan minden, jogosan fölemlegetett hibája ellenére is a megyei apparátus, és azidőtájt a gazdaságban a megyei szintű egyenlőtlenség fajlagosan 2,6-szeres volt. Ma ez az egyenlőtlenség 5,8-szeres – ami egyebek között felelős az ország egyre képtelenebb gazdasági helyzetéért is.

[32]  Ilyen esetekkel tele van a padlás, hadd hivatkozzam csupán a tavalyi sukorói kaszinóváros tervezetére, ami a szakmai és a társadalmi tiltakozás hatására ugyan fuccsba ment, de máris újra kezdődött másutt.

[33]  Középkori egyházi társadalomfilozófiai megfontolások alapján 1931-ben a Quadragesimo anno enciklika korszerűsítette ezt az elvet, amelyben a mértéktelen centralizáció kifejezetten a rend károsításaként jeelnik meg.

[34]  Az oktatást például nem lehet enélkül finanszírozni.