K Ö Z L E M É NY

Miután az SZKP XXVII. kongresszusa a megelőző tartós társadalmi mozgalom hatására törölte a szibériai folyók átfordításának tervét /a Davidov tervet/, szükségessé vált a csehszlovák–magyar vízlépcsőrendszer megfelelő következtetéseinek a levonása is.

A tervek gyökerei közösek voltak: a nagy és felelőtlen természet-leigázó, "dicsőség" természetátalakító korszakban születtek, amikor a természet még kimeríthetetlennek tűnt. Az emberi beavatkozások sorozatos természeti katasztrófái, az emberi környezet fokozott és gyorsuló romlása a korábbi szemlélet kényszerű, lassú megváltoztatását is elindította. Az eszmélés még csak a kezdetén jár: a már megtörtént károk elhárításának, rehabilitációjának szükség-munkái jóval gyakoribbak, mint az előrelátó, magelőző intézkedések.

Ezért példamutató a szibériai folyók "megfordításának" esete. Laikus emberek, egyszerű állampolgárok, írók fedezték fel az "évszázad tervének" ijesztő következményeit, a megvalósulás esetén bekövetkező kontinens nagyságú területek természeti károsodásait, a meglévő értékek pusztulását. Nyílt levelekben követelték a politikusoktól a tervek elvetését. Mozgósították a tudósokat is, és az eredmény nem maradt el: a XXVII. kongresszus reformszele elfújta a szibériai folyók átterelésének lázálmát.

A Duna Kör – az első magyar független környezetvédő csoport, amely a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen küzd – felismerve a szovjet példában rejlő mozgósító erőt, és a saját küzdelmére való kedvező hatás lehetőségét, nyílt levélben üdvözölte a természetrombolás ellen küzdő szovjet írók és környezetvédők tevékenységét.

A szovjet példát követnünk kell, hiszen a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megépülése esetén bekövetkező károk nálunk is jól ismertek már. Folyamatosan érkezik a társadalmi tiltakozás az érintett területeken élők, a laikusok és a szakemberek részéről, és környezetvédő csoportok küzdenek azért, hogy megváltoztassák a terveket. A társadalom állásfoglalása nem kétséges, csupán a politikusok bátorítása hiányzik, hogy véleményüket nyíltan kimondhassák, leírhassák /ahogy ez valószínűleg a Szovjetunióban is történt/, és akkor jöhet a módosító döntés.

Magyarország számára elengedhetetlen egy módosított terv kidolgozása, mert a jelenleg érvényes terv katasztrofális következményeinek kiküszöbölése alapvető erkölcsi kötelességünk és gazdasági érdekünk. Számos vezető magyar politikus és gazdasági szakember /Balogh János, Bognár József, Faluvégi Lajos, Havasi Ferenc, S. Hegedűs László, Kapolyi László, Marjai József, Pozsgai Imre, Szűrös Mátyás, .../ elismerte, hogy a vízlépcsőrendszer megépítése számunkra egyáltalán nem előnyös, az építés folytatása melletti döntésnek főleg politikai szempontjai vannak: a Csehszlovákiával való viszonyunk romlásától tartanak a szerződés módosítása esetén. Látszólag valóban megnehezíti a helyzetet, hogy a vízlépcsőrendszer csehszlovák–magyar közös vállalkozásban épül, és hogy a csehszlovák oldalon a munkálatok nagyon előrehaladtak már. Számításba véve azonban, hogy csehszlovák partnereinket hasonló környezeti és gazdasági károk érik a vízlépcsőrendszer megépítése esetén /amelyet ők is elismertek az ausztriai Hainburgba tervezett erőmű elleni tiltakozásukkor/, és adottságnak vesszük a már elkészült munkákat /amelyek a Duna csehszlovák oldalra való terelése, az ott épülő fő vízerőmű révén az alapvető csehszlovák presztízsérdekeket amúgy is kielégítik már!/, akkor lehet olyan kompromisszumos megoldást találni, amely nemhogy sérti, de védi a csehszlovák érdekeket, és a lehetőségekhez képest csökkenti az őket érő károkat is.

A Duna Barátai bár alapvetően elhibázottnak tartják a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer egyezményes tervét, azonban a realitások figyelembe vételével támogatják az alábbiakban vázolt megoldást, és követelik, hogy a továbbiakban törekedjenek a környezeti és gazdasági károk mérséklésére, egyrészt úgy, hogy csak a valóban szükséges és elkerülhetetlen létesítmények épüljenek meg, másrészt a környezetvédelmi beruházások, a megelőző intézkedések maradéktalan elkészítésével.

A javasolt megoldás lényege az, hogy
- a bősi erőműnél nem termelnek csúcsenergiát /mivel a Duna változó vízhozamaival termelt "csúcsenergia" nem egyenletes, nem megbízható, annak gazdaságos befogadására semmiféle energiahálózat nem képes, csúcsenergiaként nem értékelhető. A Dunán eddig magépített vízierőművek egyike sem termel csúcsenergiát./

- a régi Duna és a Szigetköz természeti környezetének az ivóvíztartalékok és a kapcsolódó területek mezőgazdasági potenciájának megőrzése érdekében – az üzemelési tapasztalatok függvényében – biztosítani kell a régi Duna-meder megfelelő vízellátását, akár az energiatermelés rovására, /amelyet egyébként az érvényes szerződések is lehetővé tesznek!/

- felülvizsgálandó és lehetőség szerint csökkentendő és még nem elkészült létesítmények méretei és költségei;

- a hajózási feltételeket /a Duna-bizottság ajánlásának megfelelően/ folyamszabályozási munkákkal biztosítják az érintett szakaszon. /Ez a megoldás közel 40 %-os megtakarítás mellett alig 27 %-os energiaveszteséggel járna, a környezeti károk radikális csökkentése mellett!/

Számunkra óriási jelentőséggel bír a javasolt megoldás elfogadtatása, mivel a terv szerinti megoldáshoz hiányoznak népgazdaságunk anyagi eszközei. Köztudott, hogy a nagymarosi vízlépcső költségeinek 80 %-át külföldi bankok hiteleznék meg a munkát végző osztrák kivitelező cégeknek, s ezt a hitelt Magyarország 20 éven keresztül évi 1200 GWó villamos energiával fizetné vissza. A nagymarosi erőmű azonban a törlesztésnek csak 40 %-át /480 GWó/év áramot/ képes számukra megtermelni, a "maradék" 60 %-ot a bősi erőmű ránk eső termelésének több, mint felével lennénk kénytelenek törleszteni! Így állna elő az a paradox helyzet, hogy a nagymarosi erőmű megépítése estén /a 7 milliárdos adósság, a környezeti károk, a kiegészítő beruházások és hatalmas évi üzemelési, fenntartási költségek mellé/ évente 850 GWó villamos energiával jutna nekünk, mintha csak a bősi erőmű épülne meg.

Óriási felelőtlenség ilyen várható "eredmények" mellett a nagymarosi erőmű hitelekből való megépítése – csupán azért – hogy a korábbi döntéseket igazolja, s hogy a nem létező politikai szempontokat kielégítse. Az sem elfogadható, hogy a csehszlovákok ráfordításainak mérleg-többletét /saját anyagi eszközök hiányában/ a szükségtelen nagymarosi erőműre fordított külföldi hitellel igyekszünk egyensúlyba hozni. Javasoljuk helyette, hogy a nagymarosi vízlépcső elmaradása esetén fellépő magyar oldali többlet energiánkkal /évi 850 GWó/ törlesszünk csehszlovák partnerünk többlet költségeit. /Kikapcsolva ezzel a nemzetközi tőke- és kapacitás érdekeltségek itthoni bonyolult hatásait./

A magyar kormánynak /mivel eddig nem tanult az osztrák kormánynak hainburgi vízerőmű építését lemondó döntéséből/ most okulnia kell a szovjet pártkongresszusnak a szibériai folyók megfordítási tervét törlő határozatából, és abból a megállapításból, hogy "ha egy beruházás a környezetet károsítja, azt nem szabad megépíteni!" – és sürgősen intézkednie kell a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer tervének átdolgozásáról, a csehszlovák partnerral való komoly, önkritikus tárgyalások felvételére,
m e r t e z t ö r t é n e l m i k ö t e l e s s é g e!
Budapest, 1986. április
A DUNA BARÁTAI
Kérjük, terjessze ezt a lapot!
***

N Y I L A T K O Z A T
A nagymarosi vízerőmű felépítéséről szóló osztrák-magyar szerződések 1986. május 28-i aláírásával újabb lépés történt a bős?nagymarosi vízlépcsőrendszer elhibázott tervének megvalósítása felé.

A Duna sorsa Magyarországon évek óta az aggódó közvélemény érdeklődésének előterében áll. Mintegy tízezer állampolgár követelte az építkezések leállítását és olyan tervek kidolgozását a magyar–csehszlovák Duna szakasz szabályozására, amelyek figyelembe veszik a folyam ökológiai, társadalmi és gazdasági szerepét. Két és félezren népszavazást indítványoztak a kérdésről.

A magyar kormánynak reális lehetősége volt a tervek nemzetközi jogi érvekkel alátámasztható elvetésére, vagy – a bősi csúcsüzemmód és a nagymarosi erőmű elhagyásával – legalább érdemi módosításra. Ehelyett azonban a bírált tervek megvalósítása mellett foglalt állást, és ehhez osztrák segítséget vesz igénybe. A századunk legnagyobb magyarországi természetátalakító tervéről született döntés valójában történelmi tévedés, mert félő, hogy az árat nem csupán mi fogjuk megfizetni, hanem az utánunk következő nemzedék is.

A Duna Kör tiltakozik a most megkötött szerződések ellen, amelyek olyan terv megvalósulását segítik elő, mely megalapozott szakmai ellenvetésekbe és széleskörű ausztriai és magyarországi tiltakozásba ütközik. Külön tiltakozunk amiatt, hogy az osztrák kormány olyan tervhez nyújt segédkezet, amelyről Hainburg esetében elismerte, hogy az értelmetlen és káros. Ezért a tervezett osztrák részvételben továbbra is a környezetrombolás tudatos exportját látjuk. Több magyar politikus is elismerte, hogy a kormányzat korábbi rossz döntésének foglya. Ezért ismételten felhívjuk a magyar kormányt, hogy történelmi felelősségét átérezve vesse el, vagy alapjában módosítsa a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer elfogadott terveit, vizsgálja felül a megvalósításukat célzó szerződéseket!

Budapest, 1986 június 5.
A DUNA KÖR
***

KÖZLEMÉNY
A nagymarosi vízlépcső létesítésére kötött osztrák–magyar hitelszerződések tovább nehezítik a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer kérdésének magyar részről is elfogadható megoldását.

Mérhetetlenül cinikusnak tartjuk azt, hogy a Magyarországon várható környezeti és gazdasági károk ismerete ellenére – amelyeket a Hainburgba tervezett vízlépcsőről való osztrák lemondás egyértelműen bizonyít – szerződést kötöttek az osztrák tőke és kivitelezési érdekeltség magyarországi bevetésére, semmibe véve ezzel a szakemberek és az állampolgárok azon fáradozásait, hogy ebből a nemzetközi szerződések és a már elkészült munkák által meghatározott zsákutcából kivezető, kompromisszumos utat mutasson. Az ország érdeke pedig egyértelműen ennek az útnak a megtalálása, ennél nem lehet fontosabbak sem a jóváhagyott, és a legmagasabb szinten is aláírt szerződések, sem külföldi politikai, vagy hazai szakmai presztízs érdekek.

Meggyőződésünk, hogy kielégítő információk birtokában az ország állampolgárai túlnyomó többségében a tervek elvetését, vagy módosítását követelnék. A kormánytól pedig elvárnák, hogy emberi környezetünk és természetes életterünk megőrzését, javítását, gazdaságunk és életszínvonalunk fejlődését szorgalmazza. A vízlépcsőrendszer kérdésében hozott eddigi döntések ezekkel ellentétesek voltak. A túlhaladott döntésekben, hátrányos szerződésekben – akár rendkívül előnytelen külföldi hitelek árán való ragaszkodás helyett azok kritikus felülvizsgálata és megváltoztatása a döntéshozók gazdasági és politikai realitás-érzékét, széles-látását dicsérné, s nagyba növelné hitelüket az állampolgárok szemében.

A magyar környezetvédő, köztük a Duna Barátai, több ízben javasolták a vízlépcsőrendszer terveinek megváltoztatását, többek között a Magyar Kormány Gazdasági Bizottságának is. Tudományos szakértők és szervek /Magyar Tudományos Akadémia, Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, Magyar Építőművészek Szövetsége, Városépítési Tudományos Intézet/ véleményén alapuló alternatív, kompromisszumos javaslataik lényege mindig az volt, hogy a bősi/gabcikovói/ erőműnél – az eddig épült összes NSZK-beli és osztrák vízlépcső mintájára – maradjon el a káros hatások jelentős részét okozó csúcsenergia termelés és ezáltal szükségtelenné váló, óriási fajlagos költségű nagymarosi erőmű építése is; s a tervek szerint szinte minden korábbi szerepétől megfosztott régi Duna-mederbe pedig /akár energiatermelésünk rovására/ annyi vizet vezessünk, amely a Dunának és a Szigetköz élővilágának változatlan megőrzését biztosítja. Azt is hangsúlyozzák, hogy a módosítás nem sérti a csehszlovák érdekeket – mivel számol a már elkészült munkákkal, s változatlannak tekinti az egyébként szintén környezetkárosító bősi vízlépcső terveit – ezért politikailag is kivitelezhető a szerződések ilyen irányú megváltoztatása. A kivitelezési munkák folytatásánál a magyar fél a bősi erőmű építéséből való fokozottabb részvétellel tudná kiegyenlíteni a közös beruházásban meglévő ráfordítási mérleghiányát, s ez a részvétel feltehetően kisebb anyagi terhet róna ránk, mint az osztrák hitel ellenére is szükséges, mintegy 33 milliárd forintos magyar oldali beruházási összeg előteremtése /s a megtermelt áramot sem kellene Ausztriába szállítanunk 20 éven keresztü/.

Számos nemzetközi példára hivatkozhatunk – a Nagy Elzászi Csatornától a hainburgi erőművön át egészen a "davidov" tervig, ahol az ökológiai /és természetesen az ökonómiai/ szempontok kikényszerítették a tervek megváltoztatását Hivatkozhatunk arra is, hogy csehszlovák részről a mi szempontjainkkal megegyező érvekkel támadták az ausztriai hainburgi erőmű tervét, vagy a straszburgi Európa Parlament döntésére, amely a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megváltoztatására hívta fel az érdekelt kormányokat.

Köztudott, hogy – bármennyire is igyekszik a hivatalos sajtó ezt másképp beállítani – milyen előnytelen feltételekkel nyújtott hitellel használja ki Ausztria magunkra kényszerített szorult helyzetünket, miközben Hainburgnál felszabadult fölös tőkéjét és kiviteli kapacitását Magyarországon működtetve hosszú időre valóban tiszta és rendkívül olcsó energiához jut. Magyarország viszont tartósan és visszafordíthatatlanul elszenvedi kiemelt tájainak, termékeny mezőgazdasági területeinek súlyos rombolását. Tragikus ráadásként évente, két évtizedig 900 GWó /mintegy 1,5 milliárd Ft./ villamos árammal kevesebbhez jutunk a nagymarosi erőmű osztrák hitelből való megépítése esetén, mintha csak a bősi erőmű épülne meg átértékelt és átütemezett magyar-csehszlovák beruházásban. Komoly megtakarításokat jelentene ez a módosítás Csehszlovákia számára is, jelentéktelen energiaveszteség mellett.

Az 1985 augusztusi kormánydöntés a vízlépcsőrendszer építésének folytatásáról rendelkezett, és egyúttal utasított arra, hogy a végrehajtás során a környezetet és a magyar gazdaság teherbírását kímélő megoldásokat kell keresni. A jelenleg érvényes tervek ezeket a feltételeket távolról sem teljesíti. Amennyiben pedig kötelezzük magunkat a külföldi hitel segítségével megépülő nagymarosi vízlépcső mellett, /amely számunkra csupán a hitel törlesztésére fordítandó elektromos áram 40 %-át termeli meg, így a bősi erőmű termelésének magyar oldali több, mint 50 %-át is Ausztriának szállítjuk majd!/, akkor az ilyen megoldások már nem is elképzelhetőek.

A nagymarosi vízlépcső megépítése esetén nem biztosítható a Duna érintett vízgyűjtő területe mindkét oldalról érkező szennyvizek megfelelő színvonalú és határidejű tisztítása, pedig ezek szükségességével a Magyar Tudományos Akadémiához hasonlóan ma már a vízügyi szakemberek is egyetértenek, mivel reális veszélynek látják az ivóvízbázisok elszennyeződését a duzzasztás hatására. Ausztriába a vízlépcsők megépítése előtt kötelező a szennyvizek biológiai tisztítása, a nagymarosi vízlépcső építése esetén úgy tűnik nem zavarja őket ennek elmaradása sem. Mert bár a magyar kormány utólag mintegy 3,5 milliárd forint külön /a vízlépcsőrendszer beruházási költségeit nem terhelő!/ beruházási hitelt biztosított a terület néhány kiemelt városának tisztításra, ez csupán mechanikai tisztításra lesz elegendő. Az érintett terület biológiai szennyvíztisztítási költsége ennek több, mint ötszörösét tenné ki. A csehszlovák oldalról érkező, nagyságrendileg nagyobb mennyiségű szennyvizek biológiai kezelése viszont a magyar költségek tízszeresét jelentenék. Mivel ekkora – szennyvíztisztítására fordítható – összegek belátható időn belül nem állnak a két ország rendelkezésére, egyebek között ezért javasolja az MTA a szennyvíztisztítás garantált elvégzéséig a csúcsrajáratás és a nagymarosi vízlépcső elhalasztását, vagy esetleg végleges elhagyását.

A nagymarosi vízlépcső megépítésére kötött hitelszerződések jóváhagyása az osztrák parlament által még nem történt meg, mivel erről külön törvény rendelkezik majd, s ha a hainburgihoz hasonlóan, őszintén és önzetlenül felülvizsgálják ennek a vízlépcsőnek az ökológiai, gazdasági és etikai szempontjait, akkor nem fogják elfogadni, s a hitelekre kormánygaranciát adni.

A magyar kormány számára is nyitva van még addig a lehetőség, hogy

26. oldal nincs meg (üres lap)

- meg kell hagyni a bő vizet a régi Duna-mederben;

Magyarországon még a laikus tiltakozók is csupán azt követelik: a kormány hallgasson a szakértőkre.

Az osztrák részvétel következményei
A kormány azonban nem engedélyezte a vitát. Már csak abban reménykedhettünk, hogy nem lesz pénz a végzetes kalandra.
Ekkor jelentették be az osztrák segítséget, amely az osztrák Vízművek és magáncégek, valamint a magyar állam szerződése volna, ám az osztrák kormány kezessége mellett. Ausztria a magyar költségekből több mint 7 milliárd schillinget, a munkálatokból 70 százalékot vállalna magára. Cserébe húsz éven keresztül megkapná a Magyarországot illető áram zömét.
Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Ausztria erőművet épít magának Magyarországon, olyan tervek alapján, amelyeket ennek az országnak a szakértői pusztítónak tartanak.
Az osztrák egyenleg kedvező: munkához jut a kihasználatlan építési ágazat, pótolják a fel nem épülő hainburgi erőmű termelését, mégpedig "tiszta" energiával. Magyar oldalon azonban csak a helyrehozhatatlan károk maradnak. Egy nemzedéknyi időre még abból a kevés energiából sem jut, amellyel az egész rémálmot eredetileg indokolták.
Kevés magyar akad, aki ebben a helyzetben nem a környezeti károk osztrák exportját látná.

Mit kérünk Önöktől?
Ezt a hirdetést nem valamely zöld párt, hanem a magyar közvélemény különböző csoportjait képviselő, aggódó emberek juttatják el Önökhöz. Nem kívánunk beavatkozni az Önök vitájába: nem is volna rá szükség, hiszen Önöknél mindkét fél szóhoz juthat. De emlékeztetünk rá, hogy a hainburgi erőmű tervének elvetésében a magyar közvélemény nem valamelyik pártnak, hanem magának a demokráciának a diadalát látta. És azt kérjük, akadályozzák meg, hogy Ausztria akár akaratlanul is beavatkozzék a magyar kormány és a magyar társadalom közötti vitába. Különösen olyan módon, amely nyilvánvalóan káros országunk számára.

Egy demokratikus ország – ilyennek hisszük Ausztriát – nem engedheti meg magának, hogy egy másik ország demokráciájának hiányosságait a maga javára anyagi előnnyé változtassa.
Önöknek meg kell találniuk a módot, hogy megakadályozzák a helyrehozhatatlant.
Magyarország és a Duna hálás lesz Önöknek.

Budapest, 1986. április 14.
/A fordítás előtti magyar változat .../
***

Kitekintés
A hainburgi vízi erőmű építése körül kibontakozott eseményeknek jóval mélyebb okai vannak, mint első pillantásra gondolnánk, és kormoly politikai örvények kavarognak a Dunának ezen a részén, ahol a három ország, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia majdnem összeér.

Az osztrák környezetvédők elsősorban a gát és a környező terület elöntése miatt aggódnak, de mindez csak a szuperhatalmak vetélkedését leplezi, melyben az igazi kérdés a szovjet hajózási lehetőség Nyugat-Európa szívébe, és Nyugat-Európa függésének növelése a Szovjetunió vagy szövetségesei által termelt energiától.

A történet 1957-ben kezdődik. Ez az az év, amikor Ausztria – 18 hónappal az utolsó szovjet csapatok kivonása után – szerződést kötött Csehszlovákiával a közös határ mentén felépítendő Wolfstahl–Pozsony vízerőmű felépítésére a Dunán. Az erőmű a Duna Bizottság ajánlása alapján került napirendre, akkor, amikor Nyugat-Németország nem volt a tagok között, és a szovjet befolyás rendkívül erős volt. A Wolfstahl–Pozsony erőmű a magyar Dunakanyarban épülő Visegrád–Nagymarosi és az aldunai Vaskapu erőművel közösen a három sarokpontját képezte a Bizottság által elképzelt rendszernek, amely mint mondták, számba veszi hidrológiai és egyéb tényezőket abból a célból, hogy biztosítsa az egyenletes áramlási sebességet a folyam alsó szakaszán, és persze megfelelő felhajózást Bécsig. Az újabb létesítményeket be kellett illeszteni ebbe a rendszerbe az elképzelt alapelv megzavarása nélkül. Két javaslatot el is utasítottak emiatt, de a Gabcikovo–Nagymaros Vízlépcsőrendszert jóváhagyták. Magyarország és Csehszlovákia aláírt egy vázlatos megállapodást, mely szerint a távoli jövőben, feltehetően a WP-i vízerőmű felépítését követően megépülne ez a kisebb, az utóbbihoz képest nyilván másodrendű vízerőmű, mely ugyanahhoz a hálózati rendszerhez kapcsolódna, mint az osztrák–csehszlovák közös erőmű. A hálózat a KGST nagyfeszültségű hálózata lett volna és a Szovjetunióban elfogadott szabványok alapján üzemelt volna. Az elképzelés az volt, hogy a rendszer által termelt elektromos áramot a Szovjetunió kemény valutáért adja el Nyugat-Európának. A WP erőmű tervezési munkái 1957-től 1960-ig készültek, és a tervek szerint termelt 1330 MW áram, csakúgy mint a költségek, egyenlő mértékben lettek volna megosztva Ausztria és Csehszlovákia között. Ekkor azonban a rendelkezésre álló amerikai tőke lehetővé tette, hogy elsősorban az osztrák Duna-szakaszon építsenek vízerőműveket, és nem kell a termelt áramot senkivel sem megosztani. Mialatt az osztrákok haboztak, a csehek megpróbálták gyorsan nyélbeütni a megállapodást, mielőtt az osztrákok végleg meggondolják magukat. De minden erőfeszítésük hiábavaló volt. Amikor 1960-ban a teljes tervdokumentáció elkészült, és már csak a jóváhagyás hiányzott, az osztrák kormány minden hivatalos indoklás nélkül kivonult a tárgyalásokról. Az elkövetkező években a csehek megpróbálták felújítani a tárgyalásokat, de az osztrákoknál süket fülekre találtak. Mindenesetre az ügy politikailag volt annyira kényes, hogy a végső döntést elodázzták 1977-ig. Ekkor Ausztria megkezdte Bécs alatt építendő erőmű előkészítő munkálatait, és megbízta az Osztrák Dunaerőmű Részvénytársaságot /ODV/ a munkák lebonyolításával.

Magyarországon ezidőtájt 50 tudományos dolgozat látott napvilágot, és 90 %-uk hevesen vitatta a GNV-t, hidrológiai, ökológiai és más szempontokból. Az ország tudományos közvéleménye határozottan ellenezte a tervet, és a kormányzat, mely a kérdésben szintén megosztott volt, ügyesen elhárította a csehszlovákok ismételt kísérleteit, hogy elkezdjék az építkezést.
A magyaroknak jó okuk volt a tartózkodásra. A csehek leghőbb vágya ugyanis az volt, hogy az erőmű feletti szakaszon, a három ország határának közelében megemeljék a Duna vízszintjét, és azáltal Pozsonyt fontos folyami kikötővé fejlesszék. Ha ez bekövetkeznék, nemcsak annyit jelentene, hogy megnőne az árvízveszély olyan magyar területeken mint a Szigetköz, hanem azt is, hogy Romániából, Bulgáriából és a Szovjetunióból megindulhat a végtelen uszályáradat Nyugatra, és míg ez az említett államok kereskedelmi forgalmát a Nyugattal növelné, Magyarország a jelenleg élvezett előnyös helyzetét elveszítené.

Az osztrákoknak az a döntése, hogy az ODW-t megbízták az erőmű építésével, nemcsak a cseheket, de az oroszokat is dühítette. A KGST Energia Bizottságának egyik soros ülésén 1977-ben nyomást gyakoroltak a magyarokra, hogy aláírják Csehszlovákiával a megállapodást a közösen építendő Gabcikovo–Nagymaros vízlépcső létesítésére. A terv ellenzői szerint a tervezési munkákat annyira siettették, hogy emiatt nem fordítottak elég figyelmet a vízlépcsőrendszer esetleges káros hatásaira a magyar oldalon. A VITUKI, a vízügyekkel foglalkozó tudományos kutató intézet által készített számítógépes modellkísérlet vett számba szerintük minden környezetvédelmi és egyéb szempontot.

A szerkezetépítési munkák 1978-ban elkezdődtek. A terv legfontosabb elemei továbbra is a hajózhatóság növelése illetve a Pozsony alatti Duna-szakasz vízszintjének megemelése voltak, mindez összhangban állt azzal a szovjet hiú ábránddal, hogy a Rajna–Majna–Duna csatornát hamarosan befejezik. A GNV építési költsége ekkor 3,8 milliárd dollár volt, mely összeg, tekintve a vízerőmű 880 MW teljesítményét, aligha volt elfogadható.

Osztrák Dunaerőmű Részvénytársaság 1979-ben, elsősorban gazdasági okokból az erőmű telepítési helyét megváltoztatva, a Csehszlovák határ közelében fekvő Hinburg közelébe helyezte át a létesítendő vízlépcsőt. Az építkezést ugyanis itt jóval olcsóbban lehetett megvalósítani a gyengébb minőségű mezőgazdasági földek alacsonyabb ára miatt.

Csehszlovákia hivatalosan tiltakozott a Duna-bizottságnál és az osztrák kormánynál, azt állítva, hogy az 1957-ben ratifikált terv megváltoztatása sérti nemzeti érdekeit, és azzal fenyegetőzött, hogy a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordul panaszával. A Rudé Právoban, a hivatalos pártlapban megjelent cikk szerint a csehszlovák szervek többször is felhívták a figyelmet arra, hogy az ODW által készített költségvetésnek, amely a hainburgi erőműről készül, tartalmaznia kéne azoknak a károknak a költségét is – ökológiai és hidrológiai egyaránt – melyet az erőmű okoz majd, a csehszlovákok szerint, és amelyeket per útján fognak érvényesíteni. Az osztrákok válaszképpen néhány évig lassították az építkezést ütemét.

Eközben a GNV építése folytatódott, de a kitűzött határidőt többször elhalasztották növekvő magyarországi tiltakozás közepette. Az erőmű szerintük az ország ivóvízkészletét a felére csökkentené. Százezer hektár jó minőségű gazdasági területen olyan mértékben csökkenne a talajvízszint, hogy a terméshozamok jelentősen visszaesnének. Tönkremenne a páratlan szépségű Duna-kanyar, az ország egyik leglátogatottabb turistaparadicsoma.
A rendszeres vizsgálatok közben számos kétséget támasztottak a VITUKI számítógépes modellkísérleteinek végkövetkeztetéseivel szemben. Legalább 150 szakdolgozat és tanulmány támadta a beruházást /ez idáig a legnagyobb számú tanulmány, mely Magyarországon valamilyen témával kapcsolatban megjelent./ Ráadásul a magyarok számos hidrológiai és ökológiai ellenvetést is megfogalmaztak, sok olyan hasonlót mely a cseheknek a hainburgi erőmű elleni tiltakozásában is szerepelt.

A tiltakozásoknak két másik okuk is volt. Az egyik, hogy a 880 MW-os GNV 720 MW-ját a csehek által üzemeltetett gabcikovói erőtelepnél állítják elő, és csak a maradék 160 MW-ot a magyarországi Nagymarosnál. A magyaroknak különben már régebben voltak fenntartásaik a KGST közös nagyfeszültségű elektromos elosztó hálózatával szemben, mivel a vezetékrendszer nagy része ugyan Magyarországon megy keresztül, de az elosztó központ Prágában van. A hálózat által okozott mezőgazdasági károk elsősorban a magyar oldalon keletkeznek, de a csúcsidejű energia-felhasználásnál mindig a csehek élveztek elsőbbséget. A magyarok szerint az építendő vízerőmű is hasonló elvek szerint üzemelne.

Az ellenérzés másik oka az Osztrák–Magyar Monarchia két régi tagjának egyre nagyobb mérvű közeledése volt, mely automatikusan keresztülhúzta a KGST politikai szándékait. Ausztria 1 milliárd dollár hitellel járult hozzá a nyugat-magyarországi infrastrukturális beruházásokhoz, cserébe a turistaforgalom megkönnyítéséért a vízumkényszer eltörlése által, és Magyarország egyre mohóbb vevője lett az osztrákok által termelt vízenergiának. A csehek pedig egyenesen avval vádolták meg a magyarokat, hogy a hainburgi vízerőmű által termelt áram megvételére titkos megállapodást kötöttek az osztrákokkal.

Hainburg mintegy 336 MW áramot termelne, és 2100 GWó energiát szolgáltatna évente. Ez a mennyiség Ausztria teljes energiaszükségletének 5 %-át teszi ki, és fele a hőerőművek által termelt energiának.
Az alsó-ausztriai tartományi kormány, a helyi környezetvédő párttal folytatott néhány hónapos vita után elrendelte a Hainburg környéki erdő irtásának megkezdését, hogy a Duna vizét a munkálatok idejére ideiglenesen elterelő 5,5 km hosszú és 500 méter széles csatornát meg lehessen építeni. A szervezett tüntetések folytán lejátszódott erőszakos jelenetek következtében Kurt Blecha belügyminiszter kirendelte a karhatalmat is.
A csehek azonnal hivatalos tiltakozást nyújtottak be újra, ahová csak lehetett, megtoldva mindezt a már ismert fenyegetéssel, hogy a hágai nemzetközi bírósághoz fordulnak kártérítési követelésükkel. Ezidőtájt főképp azt hangsúlyozták, hogy az építendő hainburgi vízerőmű káros hidrológiai következményekkel jár majd a Duna és a Morva találkozásánál és környezeti károk keletkezhetnek végig a Morva folyó mentén.
Az erőmű jelentősen lecsökkentené a Duna és a Morva vízszintjét, ami korlátozhatná a hajózhatóságot. A cseh tiltakozás hozzátette még, károsodna ill. feleslegessé válna nagyon sok árvédelmi töltés és más létesítmény, valamint a folyam felső szakaszáról a csehek által felhasználható vízerő potenciál részesedés lehetetlenné válna.

A csehek viselkedését elemző szakemberek a tiltakozás mögött szovjet befolyást sejtenek.
Nem nehéz kitalálni, hogy a szovjetek nemtetszése mennyire számít Ausztriában, ahol a szocialista párti kormány kivezényelte a csendőrséget a környezetvédők ellen is. Viszont úgy tűnik, hogy az un. "cseh faktor" igenis számít Franz Muhrinak, az Osztrák Kommunista Párt elnökének, aki nyilvánosan együttérzéséről biztosította a tüntetőket, és a párt lapja, a Volkstimme felszólított, hogy térjenek vissza az eredeti, Wolfstahl–Pozsony megoldáshoz. Ez év január másodikán a közigazgatási bíróság elrendelte a munkálatok ideiglenes leállítását, hogy időt nyerjen a rendellenességek tisztázására, elsősorban a kötelező vásárlási szabállyal kapcsolatban. Ez a törvény szerint minimum egy év halasztást jelent, mivel az alsó ausztriai előírások szerint a favágást csak a téli hónapokban szabad megkezdeni, így legalább novemberig várni kell.

A jövőt tekintve kétféle elképzelés van. Az egyik szerint a hainburgi erőmű mostanában nem fog felépülni, mivel Nyugat-Európában már ma is túl sok energiakapacitás áll rendelkezésre, és a kereslet valamint a távvezetéki szállítás árai csökkenni fognak. A Gabcikovo–Nagymaros beruházás ára jelenleg 4,6 milliárd dollárnál tart, és úgy tűnik, sínen van a végső befejezés felé.

Iván Berényi, a kelet-európai ügyekben illetékes specialista írta az összeállítást.
Megjelent a World Water 1985 áprilisi számában.
***

Gondolatok a kör négyszögesítéséről
– vitaindító –
A fenti probléma megoldása sokak szerint lehetetlen, ennek az írásnak mégis, az a feltett szándéka, hogy megoldást találjon rá. Igaz, a Duna Kör problémái nem elsősorban matematikai jellegűek. A matematikai-logikai gondolatmenet azonban alkalmas arra, hogy világosan felvázoljuk, elemezzük ezeket a gondokat és talán még a megoldásukkal is megpróbálkozhassunk.

Mint minden csoportosuláson belül, a körön belül is eltérő gondolkodású személyiségek állnak. Feltételezéseim és tapasztalataim szerint négyféle, jól elkülöníthető célirányos gondolkodásmód illetve felfogás uralkodik. /A felfogásmódok jól elkülöníthetők ugyan, de ez nem zárja ki természetesen, hogy egy és ugyanaz a személy egyidőben több felfogást is kövessen./ A gondolkodásmódnak most csak a Duna Kör tevékenységi területéről és tevékenységi módjáról kialakított részét veszem vizsgálat alá.

Az első csoportba számítom azokat, akik a Kör tevékenységét elsősorban a vízlépcsőre korlátozzák. Sőt ezen belül is egy-egy speciális szakmai kérdésre koncentrálnak. Ezt a bizonyos szakmai területet viszont jól ismerik. Nem érzéketlenek a szakterületükön kívül eső kérdések iránt sem, hiszen azért vannak a Körben – mégis kapcsolatuk esetleges a csoporttal, hiszen önállóan képesek az általuk képviselt szakággal foglalkozni, ugyanakkor igénylik a Kör által a tudományos közvéleményre gyakorolt nyomást, mert belátják; hogy egymagukban tehetetlenek, mégis óvatosan elhatárolják magukat minden politikai színezetű tevékenységtől. A szakértők mégsem határozzák meg a Kör arculatát, mert távol tartják magukat a döntésektől – elsősorban azok következményei miatt –, de bíznak az általuk legálisnak tartott akciók sikerében. Ha az általuk a vízlépcsőnek tulajdonított legfőbb károkat tervmódosítás révén kiküszöbölnék, tevékenységüket megszűntnek tekintenék. A radikálisok megkérdőjelezik a vízlépcső létét is, míg a konzervatívok a legcsekélyebb változtatást is eredménynek tekintenék. Politikai tartózkodásuk oka nem egyszerűen csak a megfélemlítettség, de idős koruk miatt – sok mindent megértek már –, nem hisznek semmiféle politikai változásban. A szakértők, hála a vízügyi hivatal merev felfogásának, még sokáig a Duna Körhöz fognak tartozni.

A racionalisták, a második csoportba tartozók, elsősorban a gyakorlati megoldások hívei és az elveket alárendelik a prakticizmusnak. A módszer eleve meghatározza a tevékenységi területüket, elsősorban valamilyen konkrét cél elérésére koncentrálnak. A cél általában behatárolható és elérhető – ami a vízlépcső esetében azt jelenti, hogy nem százszázalékosan kizárt. A radikálisok nem válogatnak a módszerekben, a mérsékeltek igyekeznek a legalitás síkján maradni. /A Duna Kör által vállalt feladatkör esetében természetes egy maguk által meghatározott törvényességi keretről van szó./ A racionalisták a Duna Kör magját képviselik, személyes kapcsolataik révén széles tömegbázisuk van, fontosnak tartják az ökológiai felvilágosító munkát, de szívesen elhatárolják magukat a politikai állásfoglalástól. Legfőbb eszközük a lobbyzás. Bár az eredményességnek rendelik alá az eszközeiket, a minden áron eredményt felmutatni akarás vakká teszi őket a távlati célokkal szemben. Erősen hisznek abban, hogy eredményt fognak elérni, és ennek érdekében kompromisszumokra is hajlandók. A vízlépcső felépítésének meghiúsulása számukra tragédia, hisz megszűnik az ügy, amiért harcoltak, ugyanakkor siker is, az eredményes munka jutalma. Az öko-racionalista pontosan tudja, hogy kit milyen kérdéssel lehet meggyőzni egy ökológiai részletkérdésben, ahogy a poli-racionalista egy politikai motívumú kérdésben. A racionalista nem feltétlenül szakember, de képes rövid idő alatt profivá képezni magát, kiváló aktivista tulajdonságokkal rendelkezik.

A teoretikus álláspont jellemzi a harmadik csoportot, a teoretikusok elvi szempontok alapján állnak. A vízlépcsőben precedenst látnak, hajlamosabbak az ügy komplexitásának, a probléma érzelmi, etikai, politikai és jogi részének általánosítására. A közvetlen ügy megoldását fontosnak tartják, ezért vannak a Körben, de a távlati elképzelések, mint alternatív gondolkodásmód vagy demokrácia épp olyan fontosak számukra. A vízlépcső tervének felmondása azt jelentené nekik, hogy folytatni kell egy másik "vízlépcsővel". Azért tartoznak, bár kevésbé kötődve a kemény maghoz, mert teóriáik kidolgozásához konkrét ügyből indulnak ki és nem fordítva, az aktuális teendők szem előtt tartásával. A politikai szárny a demokrácia, a véleménynyilvánítás, a nyílt viták és mozgalomszervezés szószólója, az alternatívok a független eszmék kibontakoztatását, a polgári életmód megváltoztatását és az ökológiai szemlélet kialakítását tekintik a legfontosabbnak. A lassú társadalomszervezés hívei a szervezeti formák megtisztítására, az erkölcsi, etikai elvek törvényes elismertetésére helyezik a hangsúlyt. A két alcsoport felosztása nem jelenti automatikusan, hogy egyben ők a radikálisok és mérsékeltek, de az első alcsoport a legtöbb esetben az elismert törvényességi szint alá kerül, míg a másik megpróbál felette vagy a szintvonalon maradni. /A törvényességi szint ebben az esetben nem a papírra lefektetett jogok megkérdőjelezését jelenti./ A teoretikus kiváló propagandista, a vízlépcső leglényegesebb problémáival tisztában van, valószínűleg azonban egy szakmai vitában alulmaradna. /Műszaki vitáról van szó./

Végül a negyedik csoport, a negyedik féle gondolkodásmód hívei a lazán kötődő szimpatizánsok nagy számú csoportja. Gondolkodásmódjukat csak sejteni lehet, mivel általában nincs velük állandó kapcsolat – sajtó hiányában – és ők sem, tudnak visszajelezni. Általánosságban azonban elmondható, hogy az arctalan Duna Körösök állampolgári méltóságukban érzik magukat megbántva a vízlépcső-ügy kapcsán. Felháborítja őket az egyoldalú és hiányos tájékoztatás, jobban mondva átlátszó propaganda hadjárat, érdeklik őket a belpolitikai és nemzetközi fejlemények a mozgalommal és a tervezettel kapcsolatban és felháborítja őket a felelőtlen természetpusztítás. Nem ismernek részleteket, nem érdekli őket a műszaki paraméterek, ők majdnem kivétel nélkül érzelmi indíttatású politikai oldalról ítélik meg a problémát. Közülük azok kötődnek jobban a Körhöz, akik még optimista módon nem mondtak le az ügyről, és azok akik kifejezetten politikai precedenst látnak benne távlati politikai céljaikhoz. Nincs alapvető befolyásuk és nem is akarnak alapvetően befolyásolni. Megfigyelők. Mozgósítók és mozgósíthatók. Az ügy elvesztése igazolja aggodalmukat, megnyerésére nem is számítanak, a kialakult patthelyzet az igazi életterük.

Persze, mint már fentebb elmondtam, szó sincs arról, hogy ezeket a teóriákat jól elkülöníthető csoportok vagy ugyanazok a személyek képviselnék. A Duna Kör egyik erőssége éppen abban van, hogy a szerepkörök a helyzettől függően állandóan cserélődnek. A felvázolt négy sarokteória – e négyszögesítés lehetőségének bizonyítékaként – többé-kevésbé állandóan jelen van. Kár lenne kiragadni, vagy elvetni közülük bármelyiket, hogy valamilyen erőltetett programtervezet létrejöhessen.
A Duna Kör programjában megférhet egymás mellett mind a négy gondolkodásmód, ha a helyzetnek és az időpontnak megfelelőt alkalmazzák belőlük. A döntéshozatal demokratizmusa sem szenved csorbát akkor, ha közös döntés a kérdéskörhöz gondolatilag közelálló kevesek előkészítése után történik Egyeseknek nyilván nagy önmérsékletre lenne szükségük, hogy átengedjék az előkészítést egyes nehezen kategorizálható kérdéskörben. /Feltételezhetően a tisztán politikai illetve szakmai kérdéscsoportok jól elkülöníthetőek./ Ez csak a dolog egyik része. A vita csak akkor lesz eredményes, ha a racionalisták valóban észérveket használnak, a teoretikusok tézisei megállják a helyüket, a szakértők számításai tényeken alapulnak, a szimpatizánsok nem kergetnek hamis politikai ábrándokat. Ilymódon a közös programban elegendő lenne elfogadni azt, hogy a Dunatáj mint összefüggő egység természet és környezetvédelmi kérdéseivel foglalkozó Duna Kör magáénak vallja a tudományos és politikai kérdéseket is, módszereiben racionális és demokráciahívő, valamiféle alternatív gondolkodásmód terjesztője. A mozgalom fő célja természetesen megakadályozni a vízlépcső felépítését, amíg erre valamilyen halvány remény is mutatkozik. A Dunatáj azonban nemcsak vízlépcsőből áll, és a Duna Kör természeténél fogva – akció mozgalom – más konkrét természet? és környezetromboló objektum vagy folyamat illetve eszme ellen is felléphet az általa meghirdetett programon belül. Azon, hogy a Csallóközt vagy a Morva-mezőt vagy a Bajor-Alpokat ide számítjuk, senki se csodálkozhat, számomra azonban még Nagykanizsa vagy Miskolc is Dunatáj, a Duna-medence elválaszthatatlan része. Az egyeztetett gondolkodás – még ilyen széles skálájú program esetében is – hatásos lehet akkor, ha a kellő sarokra összpontosít.

A kör négyszögesítése nem lehetetlen, csak meg kell próbálni.

Bp., 1986. március 20. /név/

/A fenti, Duna Körös által írt vitaanyag a Kör egyik összejövetelére készült, ahol a Kör önmeghatározása volt a téma. A szerző végül is nem olvasta föl írását./
***

Alkotmánnyal a zsebben
Interjú Mécs Imrével
Vízjel: Egyik kezdeményezője voltál a vízlépcső ügyében népszavazást követelő aláírásgyűjtésnek – a Te címeden lehet csatlakozni a gyűjtéshez –, és aláírója voltál a Die Presse-beli, nagy visszhangot kiváltó hirdetésnek.
Mécs Imre: ... amikor az Elnöki Tanácsnak írtunk, akkor éppen az én címemet adtuk meg konkrét válaszadási címnek, hogy ne sikkadjon el ez a közjogi kérelem, amire mi választ várunk. Ha nem adunk meg konkrét címet, az egész elsikkadhat a bürokráciának a fertőjében.

V: Miért nem volt aláírás az aláírásgyűjtő íveken?
M: Azért, mert siettünk az akcióval, és annak a megszervezése, hogy un. húzóneveket találjunk, több hétbe telt volna. Légyegében novemberben kezdtük meg az aláírások gyűjtését és 1986 januárjában már beküldtük az Elnöki Tanácsnak. Ez gyakorlatilag egy három hónapos akció volt, amivel nem az volt a célunk, hogy egy nagyon széleskörű aláírásgyűjtést szervezzünk, hanem hogy jelentős számú aláírást gyűjtsünk össze, és 2655 erre a célra elegendő volt. A kormány a nyár folyamán egy meglehetősen zajos propaganda kampánnyal mint egy végérvényes dolgot kezdte a vízlépcsőt emlegetni. Azért küldtük el már januárban az aláírásokat, hogy érdemben történhessen még intézkedés, és ha a kormányzat valóban jó szándékú és szívén viseli egyrészt a demokrácia kérdését, másrészt az ökológiai kérdéseket, akkor még legyen módja érdemi döntést hozni.

V: A kezdeményezők neve miért nem szerepelt a gyűjtőíveken? Csak utólag, a Hírmondóban és a Beszélőben jelent meg.
M: Ennek nem volt semmilyen különös indoka. Lehet, hogy ez hiba volt. Nem akartuk a személyünket élőtérbe tolni. Úgy gondoltuk, mindenki a saját személyével és súlyával szerepel, mindenkinek az aláírása ugyanolyan súlyú, nem kell senkit sem kiemelnie. Az a szándék is volt ebben, hogy a szöveg írassa alá magát ... ne azért írja alá valaki, mert Sinkovits Imre vagy Csoóri Sándor, ezek a szimpatikus és kedvelt közéleti emberek is aláírták, hanem azért, mert ő, személy szerint, XY egyetért ezzel és saját súlyával az ügy mellé áll. Mi akkor álltunk ezzel elő személyesen is, amikor ezzel bizonyos fokig politikai felelősséget is kellett vállalni, mint az egész akció kezdeményezőinek.

V: Nekem úgy tűnt, hogy az akciót kevéssé terjesztettétek. Tudatosan tartottátok viszonylag szűk körben? Kerestétek a kapcsolatot környezetvédelmi csoportokkal?
M: Mi szívesen tettük volna szélesebbé, de nem csináltunk nagy szervezést. Nagyon erőteljesen spontán akció volt, amelyben minimális központi szervezés volt. Aki ebbe bekapcsolódott, kapott íveket, maga is xeroxozhatta. A Duna Kör ebben mint Duna Kör abszolút nem vett részt. A Duna Kör, amely egy laza konglomerátum, elhatárolta magát az akciótól, mert azt politikainak tekintette, amelynek van környezetvédelmi vetülete is. Csak néhány tagja vett részt benne, mint magánszemély.
Magyarországon ez volt az első népszavazási kérelem, ahol a népszavazás intézményét alkalmazni akarták magyar állampolgárok. Tehát ennek valóban nagyon fontos közjogi vetülete van. 1949-től, mióta ez az Alkotmány fennáll, szerepel benne a népszavazásra vonatkozó passzus, azonban soha senki nem élt ezzel a lehetőséggel, noha a magyar népnek azóta igen sok sorsfordulója volt, melyet nem szentesített népszavazás, nem is dönthetett népszavazás útján. Nem vitás tehát, hogy a kérelemnek nagyon fontos, alapvető és a demokratizálást elősegítő tendenciája, hogy a népszavazás alkotmányos intézményét a gyakorlatba vigye. Úgy gondoltuk, hogy a GNV ügye pontosan olyan ügy, ami az egész lakosságot érinti, és nemcsak minket, hanem gyermekeinket, unokáinkat is. Őnekik kell a terheket viselni és ugyanakkor a döntésbe nem tudnak beleszólni. Alapvetően ez volt a kiindulási pont. A másik az, hogy a vízlépcsőrendszer egy olyan negatív vállalkozás a magyar társadalom számára, aminek szinte egyetlen előnyét sem tudjuk felmutatni. Egy káros, nemcsak környezetromboló, hanem gazdaságilag is helytelen, politikailag is káros. És Magyarország számára káros vállalkozásba belecsúszni helytelen, föl kellett emelni a szavunkat. Arra gondoltunk, hogy a legfőbb államhatalmi szervet, az Elnöki Tanácsot szorítjuk arra, hogy ebben a kérdésben döntést hozzon. Ezek voltak a főbb indítékaink.

V: Reálisan elérhetőnek véltétek, hogy népszavazásra kerüljön a sor?
M: A realitásoktól nem szakadtunk el. A HNF Országos Tanácsa foglalkozott a gondolattal, hogy a népszavazást intézményesítsék. Maga Pozsgai Imre a Népfront kongresszusán és később tett nyilatkozataiban is hitet tett emellett. Úgy gondoltuk, a HNF vezető szervei és a kormányzat alkalmat fog látni abban, hogy 2655 magyar állampolgár népszavazást kér, hogy ezt az intézményt bevezesse. Tudva arról, hogy a kormányzat egyes vezetői ellenzik a vízlépcső ügyét, arra is gondoltunk, hogy erre a széles népi ellenállásra támaszkodva jogi lehetőséget találnak arra, hogy visszalépjenek, vagy pedig előnyösebb változatát alakítsák ki a Duna szabályozásának.

V: Kik ellenzik a legfelsőbb vezetésből?
M: Tudunk arról, hogy Aczél György, Grósz Károly, az ipari miniszterről; Kapolyiról köztudott, hogy kisebb fórumokon élesen kikelt a vízlépcső ellen. Az volt az elgondolásunk, hogy a népszavazási kérelemmel lehetőséget nyújtunk arra a kormányzatnak, hogy tisztességgel kivonuljon ebből a projektből. Ha tehát a kormányzat népszavazásra bocsátja a kérdést, kellő vita után, hozzáteszem, mi vitát és népszavazást kértünk, azután joggal hivatkozhatott volna a külkapcsolatokban arra, hogy a nép leszavazta, és akkor kénytelenek lettek volna az egész tervet átdolgozni.
De úgy tűnik, a kormányzat se a terv ellen nem volt, se a terv mellett. Korábban azt hitték, nem lesz rá pénz, s ennek következtében az egész lassan, önmagától elenyészik.
Közben szlovák oldalról nagy előkészítő munkálatok folytak. Itt eminens szlovák érdekről van szó, mert egyrészt Szlovákia fővárosát, Pozsonyt tengeri kikötővé akarják tenni, Pozsony alatt nagy tavat lehet létrehozni; valami csekély energiatermelés is van. Másodlagosan osztrák érdekről van szó, mert Ausztriának a nyugati gazdasági pangás miatt jelentős mélyépítő kapacitása maradt parlagon, másrészt a hainburgi erőmű megakadályozása miatt szüksége volt bizonyos villamos energia kapacitás beszerzésére, és erőművet épített magának húsz évi távlattal, itt Nagymarosnál.
Mi pedig 2016-ban itt fogunk állni egy teljesen elavult hidroelektromos berendezéssel, amely akkor kezd nekünk termelni. Arról nem is szólva, hogy nekünk áramot kell szállítanunk az erőmű termelésétől függetlenül, s úgy van programozva a szállítás, hogy a téli hónapokra esik a legnagyobb hányad. Tehát Magyarország részére nemhogy nem fog áramot termelni a nagymarosi erőmű, hanem saját széntüzelésű és egyéb erőműveinkkel fogunk áramot termelni Ausztria számára. Csak figyelmeztetésül lehet fölemlíteni a két évvel ezelőtti román energiahelyzet összeomlását, amit azzal indokoltak, hogy kevés víz volt a Dunában, a Vaskapu erőmű kevés áramot termelt.
Akármilyen szempontot nézünk, a Magyar Népköztársaságnak csak kára származna ebből, és akkor még nem beszéltünk egy szót sem az ökológiai, természetvédelmi, esztétikai kérdésekről. Hogy ennek a kis Magyarországnak az egyik legszebb táját csúfítjuk el azzal, hogy ott egy gátat emelünk.

V: A népszavazási kérelemben fölemlített alternatív tőke-felhasználási javaslatok még véletlenül sem energianyerési javaslatok, nem környezetvédelmi indíttatású ellenjavaslatok. A hirdetésben hangsúlyozottan jelzitek, hogy Ti nem vagytok zöldek. Ebben határozott és tudatos elhatárolódást érzek a környezetvédőktől.
M: Nem elhatárolódni akarunk a zöldektől. A zöld mozgalmakat nagyon tiszteljük, magunkhoz közelállónak tartjuk, csak arra akartunk rámutatni, hogy ez egy általános politikai kérdés. Itt nemcsak környezetvédelmi kérdésekről van szó, hanem az ország összes állampolgárát érintő gazdasági és politikai kérdésről. Ez nem a Dunakanyar lokális kérdése, és nem is csak energiakérdés. Tízmillió magyarra vonatkozó kérdés, ezt akartuk hangsúlyozni.
Ez a rengeteg pénz egy-egy súlyos helyzetben lévő ágazatot szinte rendbehozna. Erre rímel Kapolyinak, az ipari miniszternek tavaly a Vezetőképzőben tartott előadása, ahol azt mondta, hogy ha a Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszerre fordítandó összegnek a felét a magyar ipar technológiai modernizálására fordíthatná, akkor sokszoros haszna lenne. A kormányzat ipari vezetőinek véleményével teljesen egybecseng a mi álláspontunk.

V A hirdetésben szerepel, hogy a társadalom különböző rétegeit képviselik az aláírók. Te kiket képviselsz, milyen réteget?
M: A legkülönbözőbb rétegeket. Ha megnézzük a foglalkozásokat ...

V: ... mind értelmiségi.
M: Vannak szép számmal munkások is, egyetemisták is. De a Presse hirdetést aláírók kétségtelenül értelmiségiek. De itt elsősorban az volt a cél, hogy az osztrák közvéleményre gyakoroljunk nyomást. Föl lehet tenni azt a kérdést is persze, miért nem magyar újságban adtuk föl ezt a hirdetést? Azért, mert az osztrák tőke, osztrák vállalatok jönnek ide Magyarországra környezetet rombolni. A forrásnál kell megfogni a dolgokat. A másik pedig, hogy a magyar újságok, kivéve a szamizdatot, nem hajlandók leközölni ezeket a dolgokat. Amikor elküldtük az Elnöki Tanácsnak a népszavazás kérelmére vonatkozó közjogi iratunkat, ezt elküldtük az összes magyar újság főszerkesztőjének, az MTI-nek, a Magyar Televízió felelős vezetőinek, a gazdaságpolitikai heti- és havilapoknak, a magyar Országgyűlés elnökének, egy csomó szakmai szövetségnek, az MTA-nak, a HNF főtitkárának.

V: Reagálás?
M: Az Elnöki Tanács titkárságának a vezetője válaszolt, egy iktatószám nélküli levélben, amelyben közölte, hogy együtt érez velünk az aggodalomban, amely a természet védelmére vonatkozik, de nem látja indokoltnak népszavazás elrendelését. Erre föl válaszoltunk, hogy konkrétan nevezze meg, az Elnöki Tanács melyik ülésén foglalkozott a mi kérelmünkkel és milyen döntést hozott? Erre a mai napig nem kaptunk választ, de mi még nem tartjuk lezártnak a kérelem sorsát, mert az Elnöki Tanács elnökéhez is fogunk fordulni, tekintettel arra, hogy az Alkotmányban biztosított intézményről van szó, feltétlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy az Elnöki Tanács állást foglaljon. Ez elől nem térhet ki, hiszen arra hivatott, hogy ilyen állásfoglalásokat hozzon!
Pozsgai Imre válaszolt levelünkre, közölte, hogy elvben egyetért a népszavazás intézményével, de a GNV ügyében nem látja indokoltnak népszavazás lebonyolítását.

V: Korábban kijelentette, elképzelhetőnek tart egy népszavazást ebben az ügyben.
M: Igen, de más amit leír, más amit kimond. Az MTA elnöke, Berend T. Iván, hogy az Akadémia az álláspontját az illetékes szervek tudomására hozta, s ezzel tárgyilag és erkölcsileg megfelelően járt el. Az nem szerepel a levélben, hogy mi az Akadémia álláspontja, ezzel be is fejezte a levelet. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság titkársága pedig közölte, hogy az OMFB jogosítványát tisztázó minisztertanácsi határozat szerint a Bizottság hatásköre közjogi kérdésekre nem terjed ki. Elhárította magától a kérdést.

V: Segítené-e a kezdeményezést, ha ősztől újra elkezdődne az aláírásgyűjtés?
M: Nagyon szívesen vennénk, de nem a számarány számít. Bizonyos számú aláírás kell, ez vagy hat vagy nem. Az, hogy háromezer vagy ötezer aláírás, teljesen mindegy. Ezerrel több aláírás nem ad nagyobb súlyt az esetnek, hiszen ennek elvi súlya van.
Ausztria és Svájc törvényhozása nagyon finoman szabályozza, hogy a különböző népszavazási ügyekhez hány aláírást kell összegyűjteni. A magyar törvénykezés nincs így szabályozva. Nem titkolt egyik célunk az volt, hogy ezt szabályozzák. Amíg ez nem történik meg, az aláírások száma nem elsőrendű kérdés. Ha a törvényben az volna, hogy 30.000 vagy 300.000 aláírást kell összegyűjteni, azt mondanám, induljunk, gyűjtsük össze amennyit kell. A hatóságok nem akadályozhatnák meg, mert az egy törvényes közjogi akció!
Persze ha 10.000 fölé lehetne vinni az aláírások számát, annak jelentős demonstratív hatása lenne. Egyébként érkeznek még aláírások, ezeket is összegyűjtjük, és beküldjük az Elnöki Tanácsnak. Mindenképpen megvárjuk, míg valami nagyobb, kerek szám jön össze, hogy az aláírók kockázata kisebb legyen.

V: A vízlépcső elleni akciók sorában 1984 első félévétől eltekintve a legnagyobb hatású és sikerű akciók a népszavazási kérelem és a hirdetés voltak. Mind a két akcióban megjelentek prominens ellenzékiek, ötvenhatosok, s a sikerhez alapvető és fontos módon járultak hozzá. Mindez a szűk értelemben vett környezetvédelmi aktivisták tehetetlenségének a jele? Azt jelenti ez, hogy bizonyos ponton túl folytatni lehessen a vízlépcső elleni akciókat, vissza kell fordulni olyan politikai eszközökhöz, amelyektől bizonyos környezetvédelmi csoportok távol tartották magukat?
A vízlépcső elleni tiltakozás viszont részben azért mozgatott meg olyan, sok embert, mert sokak számára társadalmi szerepvállalásra adott lehetőséget, úgy hogy nem idézte föl a margóra kerülés rémét. De ha újra ellenzékiek viszik a prímet, ellenzékiek fogalmazzák meg sikeresen és relevánsan a problémákat és feladatokat, nem fogja-e a társadalmi bázist csökkenteni, sokak számára újra lehetetlenné tenni a társadalmi cselekvés lehetőségét?
M: Alapvető kérdés, lehet-e politika mentes mozgalmat csinálni? Nekem az a személyes véleményem, hogy semmi sem független a politikától, és öntudatosan mindig vállalni kell valamilyen tettnek a politikai vetületét. A másik, hogy Magyarországnak alapvető kérdése a demokrácia és a polgári jogok.
Ha a demokratikus jogok kiszélesednek és az emberek élnek a jogaikkal, akkor megoldódnak az ökológiai problémák is, mert módjuk van az embereknek az álláspontjukat kinyilvánítani. Alapvetően a demokratizmust kell tehát támogatnunk. Ilyen szempontból támogatni kell a kormányzatnak azokat az intézkedéseit és lehetőségeit amelyek kaput nyitnak ezen a téren.
Az Alkotmányban és az alkotmányos jogokban lévő lehetőségeket ki kell, használni, és öntudatosan élni kell az embereknek velük. Ezt az álláspontot képviseljük mi. Az, hogy a népszavazás kérdésében és a hirdetésben valóban nagyon széles spektruma megjelent a magyar társadalomnak, rendkívül fontos eredménynek tartjuk. A hirdetésben megjelent annak a személynek az aláírása, aki 1956-ban behívta az oroszokat, és azoknak az aláírása is, akik ez ellen az intervenció ellen mindent megtettek. Megjelentek írók, művészek, és természetszerűleg megjelentek ellenzékiek is. De maga az ellenzéki skatulya is egy merev besorolás, és nem tartom se dehonesztálónak, se pejoratívnak, ha valakit ellenzékinek neveznek. Az angol alsóházban az ellenzék vezérének miniszterelnöki fizetése van. Nem látom ezt negatív jelzőnek, s kifejezetten tiltakozom a hisztériás antipolitizálás ellen; mert igen is, bármit csinálunk, annak van politikai vetülete. Nagyon lényeges, hogy itt kilépés történt egy szűk szektának a keretei közül. Korábban nagyon könnyen elintézték a dolgokat, hogy Magyarországon van 256 ellenzéki és azok állnak a különböző akciók mögött. Itt az derült ki, hogy a magyar társadalomnak nagyon széles spektruma az, amelyik demokratikusan akar politizálni, az ország gazdájának érzi magát, és fölháborodik olyan létesítmények miatt, mint a vízlépcsőrendszer. És szót kér! Tehát azt akarja, hogy a véleményét tudják, hogy részt vegyen a felelősségből, a kormányzati és az országos felelősségből. Ez pedig messze túlmutat az ellenzékiségnek a halmazán. Ez a lényeg. Másrészt amiről már beszéltünk, mindennek politikai vetülete van, vállalni kell a tudatos politizálást. Nagyon apolitikus nemzetté váltunk, s ez helytelen, mert kicsúszik az ember kezéből a döntés, a terheit viszont vállalni kell.
Az apolitikus kispolgári nézetek helyébe egy öntudatos, polgárjogi politizálást kell helyezni, és mindent meg kell tenni a demokratizálódás elősegítésére. Nekünk az a véleményünk, hogy aki megteheti, tejes nyíltsággal vállalja a véleményét, s minél több ilyen ember van, annál többen tehetik meg, annál kevésbé lehetséges a retorzió. Én mindenkinek azt javasolnám a legszívesebben, vegye meg a Magyar Népköztársaság Alkotmányát, tegye a zsebébe, és akárhol, akárki éri, vegye elő. Legyen öntudatos állampolgár, aki él a jogaival és teljesíti a kötelességét. Ennek a kettőnek a dialektikus egysége olyan biztonságot kell hogy adjon, amellyel szemben az erőszak hatástalan. A deklarációknak a számonkéréséről van szó, az ígérvények betartásáról. A hatóság nem helyezkedhet szembe tartósan szembe a saját deklarációjával. Persze helyezkedik, de ez egy kellemetlen helyzet. Mindenesetre ez egy kiindulási pont. Az álláspontunk.

V: A hisztériás antipolitizálást tapasztaltad a vízlépcső elleni tiltakozók körében is?
M: Igen, igen ... hát a Duna Kör ... az, hogy meghirdetnék egy környezetvédelmi sétát, és csodálkoznak, hogy rendőrségi ügy lesz belőle. Rálépnek az oroszlán farkára és csodálkoznak, hogy az oroszlán morog. A politizálást tudatosan vállalni kell, mert ha nem vállaljuk tudatosan, akkor spontán fog jelentkezni. Mondok egy példát. Egyszer láttam a tévében egy filmet Koroljovról, a szovjet atombomba atyjáról. A szobájában történt a felvétel, s a háta mögött a polcon megdöbbenéssel vettem észre azt a műszert, amit én terveztem. Egy teljesen polgári célú impulzusgenerátor volt. Rájöttem arra, hogy én hiába terveztem egy teljesen általános célú és nem katonai műszert, ez végeredményben hozzájárult a szovjet atombomba fejlesztéséhez. Ez nagyon intő példa volt a számomra, hogy bármit csinálunk, a cselekedeteinknek van politikai vetülete. De ha nem vagyunk tudatosak, akkor kicsúszik a kezünkből, és olyan eszközzé válik, amelyre legrosszabb álmainkban sem gondoltunk. Itt a vízlépcsőnél és a népszavazás kérdésében a tudatos politizálást kell választanunk. Aki ökológiai kérdéseket kezd piszkálni, annak tudomásul kell vennie, hogy igenis fontos közösségi, politikai dolgokat piszkál, és a politikai alapokhoz kell nyúlni, hogy eredményt lehessen elérni.

V: Több vízlépcső-ellenes akció próbált meg élni az Alkotmány adta jogokkal. Egyfajta reagálásnak a hatalom részéről az is tekinthető, hogy pl. a parlament legutóbb önkéntesen korlátozta saját nyilvánosságát, lehetőségeit. Az ember ragaszkodhat a formulákhoz, de ...
M: Az eddigi akcióinkra adott reagálások, levelek arra mutatnak, hogy ha itt valóban vita alakulhatna ki a tömegtájékoztatási eszközöknek a közbeiktatásával, akkor több tízezer ember hallatná a szavát és csatlakozna a mi akciónkhoz. Sajnos erre nincs módunk. Erre utaltunk a hirdetésben, amikor azt írtuk, hogy Ausztria kihasználja egy szomszédos ország demokratizmusának a hiányát. Az osztrák gazdasági érdekeknek persze megfelelő a hitelnyújtás. Itt alapvető erkölcsi momentumok kerülnek szembe anyagi érdekekkel. Ezt a mi hirdetésünk nagyon sarkosan és keményen kihozta.
A vízlépcső ellenzői évek óta szeretnének sajtó és egyéb nyilvánosságot szerezni, de a kormány irányítása alatt álló engedelmes sajtó nem engedett ennek tért. Egy-egy folyóiratban jelent csak meg egy-egy óvatos fogalmazású szűk réteghez eljutó figyelmeztetés. De a széles tömegek nem is tudnak ezekről a problémákról, s meglepődve hallanak róla, hogy akciók vannak.

V: Honnan volt pénz a hirdetésre?
M: A hirdetést az Osztrák Ökológiai Egyesület finanszírozta gyűjtésből. Úgy tudom, most már összegyűlt a hirdetésnek az ellenértéke, ami külföldön élő környezetvédők és külföldön élő magyaroknak az adományaiból jött össze.

V: Az előbb valaki telefonon csatlakozott a kérelemhez, s említetted, azt kérdezte, van-e még remény? Van még?
M: Van, csak nem tudom, mennyi ennek a realitása. A Magyar Népköztársaság és az Osztrák Köztársaság aláírt egy egyezményt, amit vita után parafált az osztrák parlament. Ezek után nagyon nehéz megmondani, hány százalék esély van arra, hogy ezeket felbontják. De ez mind nem mentheti föl a legfőbb államhatalmi szerveket, hogy a mi népszavazási kérelmünkre válaszoljanak. Erre egy konkrét döntést kell hozni! S ez, ebben az esetben egy történelmi helyzet fixálását jelenti, azt, hogy a magyar kormány és a magyar Elnöki Tanács úgy döntött, hogy elhárítja a népszavazás gondolatát a vízlépcső ügyében, és ezzel teljes mértékben magára vállalja azt a felelősséget, ami szerintünk nem vitásan, föl fog merülni néhány év múlva. Amint üzembe helyezik ezeket az erőműveket, nyilvánvalóvá válik ezeknek a katasztrofális hatása. És ebben az esetben a felelősség a magyar kormányt terheli.

V: Lehet még tenni valamit ebben a helyzetben a vízlépcső ellen?
M: Nagyon nehéz kérdést tettél föl, mindenesetre szomorút. Az a véleményem, hogy a siker remény-százalékától függetlenül nekünk az álláspontunkat állandóan és hangsúlyozottan közzé kell tennünk, mert nem vitás, hogy pár év múlva, ahogy az Magyarországon lenni szokott, el fogják ismerni az álláspontunk helyességét. Hogy példákat mondjak, a vidéki vasútvonalak megszüntetése, fölszámolása, iskoláinak körzetesítése, a kisfalvaknak az elsorvasztása; ezek mind olyan meggondolatlan intézkedések voltak, amelyeket aztán maga a kormányzat is elismert. Akkor már jóvátehetetlen volt. Erre hívtuk fel a figyelmet a népszavazás kérésével. A vízlépcső kérdésén túl más fontos kérdések is vannak, amelyeknél ugyanúgy helyrehozhatatlan károkat eredményezhet a kormányzat valamely egyoldalú döntése. Tehát a népszavazás intézménye ettől függetlenül is fontos kérdés. Végig hangsúlyozni kívánjuk, hogy ez a vízlépcső káros és helytelen, s tesszük ezt mindaddig, míg a kormány ezt be nem látja.

V: A hirdetés megjelenése után, Szabó János, az. MTA tagja egy cikkben támadott meg benneteket. Állítása szerint jogtalanul hivatkoztatok az Akadémiára. Hogyan értékelitek Szabó cikkét?
M: A német szöveg nem egyezett meg a Népszabadság szövegével, ahol ez a cikk magyarul megjelent. A Népszabadság sokkal élesebb volt. Egyetlen érdembeli kifogás volt, hogy a tördelés miatt valóban úgy tűnt, hogy az Akadémia szájába adtunk olyan véleményt, amit ők nem mondtak. Ez tördelési probléma, mert van egy pont, ahol az Akadémiát idéztük, ezután mi folytattuk a saját gondolatmenetünket, amit külön bekezdésbe kellett volna szedni. De érdemileg ez sem komoly ellenérv, mert az Akadémiának két véleménye volt, az 1983-as és az 1985-ös. A korábbi sokkal keményebb és határozottabb volt. Hanák például azt írta, hogy nem volt még a világtörténelemben olyan ország, amely önként lemondott volna a határfolyójáról.

V: Nem kellene ezt megjelentetni? Rossz az információáramlás.
M: De nincs a kezemben az anyag, én ezt csak hallottam. Most itt van a probléma. Erre igazán a Duna Kör van felkészülve, nekik megvannak ezek a dokumentumok. Nekünk nincsenek. Ez dokumentum és szakkérdés. Itt van a Duna Kör jelentősége és súlya, hogy ők összegyűjtöttek rendkívül sok szakmai anyagot. Azok a szakemberek, akik munkahelyükön nem tudják szabadon kifejteni a véleményüket, mert az állásukat féltik, szakvéleményüket megsúgták a Duna Körnek.

V: Tehát úgy vágtatok bele ebbe a dologba, hogy csak nagy vonalakban ismertétek a terveket?
M: A vízlépcsőt globálisan tartottuk helytelennek. Nem részletkérdésekről van szó, hanem arról, kinek jó ez az egész, kinek az érdeke? Ez globálisan, kívülről is megítélhető. Továbbá mi nem azt mondtuk, hogy egyértelműen elítéljük, mi nyílt vitát és népszavazást kértünk: A kérelmünket akár az is aláírhatta, aki egyetért a vízlépcsővel. Mi úgy küldtük meg Pozsgainak és másoknak a beadványunkat, hogy függetlenül attól, mi az álláspontja a vízlépcsőről, támogassa kérésünket. Mi itt az aggályainknak adtunk kifejezést, amikor azt mondtuk, hogy ezt csak az egész magyar lakosság döntheti el. Magyarán, itt a kormányzati felelősségről is szó volt. Implicite arról, hogy a kormányzat nem vállalhat olyan felelősséget, ami kívül áll az ő cselekvése területén. A felelősség azt jelenti, hogy ha hibáztunk, teljes mértékig vissza tudjuk állítani az eredeti feltételeket. Ha a kormány olyan döntést hoz, amelynek hátrányait nem tudja eliminálni, akkor nem jogosult ennek a döntésnek a meghozatalára.
Mi úgy találtuk, hogy a vízlépcső létesítéséről szóló döntés olyan, amelyben a kormány a szokásos kormányzati felelősség keretein belül nem tud felelősséget vállalni. Nagyon sok rossz döntést hoztak a magyar kormányok az elmúlt száz év alatt. Nem akarok Bárdossy miniszterelnökre hivatkozni, meg másokra a közelebbi időkből, amikor olyan döntéseket hozott a magyar kormány, amelynek mérhetetlen kárait nem tudta eltüntetni. Erre kívántuk felhívni a figyelmet.

V: Ha megépül a vízlépcső, akkor az egész tiltakozó akciósorozatnak miben látod a jelentőségét?
M: Könnyű volna kudarcnak nevezni, de nem erről van szó. Magyarországon nagyon szétestek a közösségek és a közösségi politizálás. Ez az ügy széles körben terjedt, az embereket meggondolásra késztette, és bizonyos politikai aktivitásra ösztönzött. Úgy véljük, hogy ez a kollektivitás nem szűnik meg azáltal, ha egy cél nem valósul meg. Reméljük, azok, akik aláírták ezeket az íveket, továbbra is éberen figyelik a közéletet, és cselekedni fognak akkor, mikor szükségesnek látják. Társadalmi érzékenységre vall, ha valaki nevét, véleményét adta egy kérdésben. Ezek az emberek más kérdésben is véleményt fognak nyilvánítani, s ez már önmagában is nagy eredmény. Azonkívül a kormányzatban is megindított bizonyos meggondolásokat. Ha legközelebb valamilyen döntésre sort kerítenek, jobban meggondolják, s megpróbálják vitára bocsátani.

V: Így legyen!

Budapest, 1986. július
***

"Nekem is az a véleményem...
/Részletek a népszavazási kérelemhez történő írásbeli csatlakozásokból./
"Arra kérem – bár ismeretlenül – hogy tiltakozásom a Bős–Nagymarosi vízmű ellen juttassa illetékes helyre. Én a leendő Tiszai vízlépcső mellett lakom. Az 1978-as években bennünket annyira felbiztattak az itteni vízlépcső elkészítése tervével, hogy egyik rokonom családi összefogással szobát épített lakásához, melyet a vízügyiseknek szánt bérbe adni, hogy nyugdíját kisegítse a bérletdíjjal. ... házát át kellett adni a kampány idején, ugyanúgy kisajátították ... házát is vízügyi hivatal céljára. Magam a vízlépcső tervezet kiadványát láttam. 1984-től üzemelt volna ha nem egy nagy hazugság lett volna.
Utaztam volna innen a Duna–Tisza csatornán át a Dunán, sőt a Majna-Rajnán át Nyugat-Németországba... De ha nem venném is figyelembe a sérelmet, amely ... bennünket ért, akkor is miért kell nekünk kiszolgáltatott magyaroknak a csöpp kis országunkat kiforgatnunk Isten alkotta formájából. Miért nem csinálják meg a folyók visszafelé folyasztását az oroszok? Nekünk ha félresikerülne is, még mindig sok el nem fuserált vidékük maradna.
Végül pedig miért olyan kedves mostanában az Osztrák? Miért részesedne nagy előnyben? A nyugatiak őket falsche Hund-nak /hamis kutya - szerk./ is hívják, valószínűleg nem ok nélkül. Legjobb esetben is rajtunk akarnak tanulni és kísérletezni, kitapasztalni, hogy nem szabad csinálni az ilyen környezeti sértést.
Tiltakozásom megismételve maradok kiváló tisztelettel ..."
***
"Nekem is az a véleményem, hogy nem a vízi erőmű építésére kellene az Ausztriától kapott kölcsönt elpocsékolni, hanem abból az összegből lehetne, sőt kellene munkahelyeket teremteni a rokkant, megváltozott munkaképességű emberek számára. Jelenleg a legtöbb vállalat húzódozik az olyan emberek alkalmazásától, sőt egyenesen elutasítja azt. Pedig a rokkantnak is élni kell valamiből!
Én magam is az vagyok. Számunkra az élet többszörösen nehezebb, mint jól kereső, munkaképes embereké. Én örülök, hogy a Kis Ausztria ad nekünk kölcsönt, de azt a pénzt nem szabad elherdálni. Olyan dologba kellene befektetni, ami azonnal megjavítaná a magyar nép életét! Pl.: A fiatalok lakásproblémáját meg lehetne, kellene oldani. Én már elmúltam 50 éves és még mindig kénytelen vagyok anyám lakásában élni /1,5 szoba/, mert soha életemben nem volt annyi pénzem, hogy függetleníteni tudjam magamat. Ezért is nem tudtam, mertem családot alapítani. Nem kell csodálkozni, hogy kevés gyerek születik! Meg van az oka!
Tehát, ha megkaptuk a pénzt Ausztriától, ne herdáljuk el. Nem a vízi erőmű most a legfontosabb a magyar nép számára, hanem a lakás, bölcsődék, kórház bővítések, építések és munkahelyeket teremteni a rokkant emberek számára! Ez lenne igazán fontos!

Kérem Önt, hogy ezt tolmácsolja az illetékes miniszter vagy személy/ek/ felé! Köszönöm ..."
***
"Kedves Jótevőnk!
Életére, munkájára, vállalkozásaira terveire a Jó Isten bőséges áldását kérem és kívánom. Azért imázom ..., hogy elképzeléseit siker koronázza."
***

Van tennivaló
/Beszélgetőpartnerünk korán bekapcsolódott a GNV elleni akciókba. Kezdettől részt vett a Duna Kör munkájában, de ma már nem tagja a Körnek./

Vízjel: Egyetértesz-e azzal, hogy a Duna Kör nem nyílt mozgalom abban az értelemben, hogy bárki részt vehet benne és befolyást gyakorolhat a döntésekre? Nem nyomta-e rá a mozgalomra a bélyegét a demokratikus kultúra közép-kelet-európai fejletlensége?
- Nehéz egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni arra, hogy a demokratikus kultúra hiányáról van-e szó. Közhely, de igaz, hogy minden jelenség azonos önmaga történetével. A Duna Kör esetében is azt kell figyelembe venni, hogy miből jött létre, kik csinálták.
A Duna Kör vezető alakja Vargha János. Ő írta meg az első komoly kritikus cikket a vízlépcsőről, és attól fogva gyakorlati vezetője, s egyszersmind jelképe lett ennek a mozgalomnak. Az első lépéseket is az ő vezetésével tette meg a társaság. Egyszóval kulcsfigurává vált. Mármost nem az a baj, hogy a Duna Kör túl zárt, hanem az, hogy nem artikulálódott eléggé. A Duna Kör és általában a környezetvédő mozgalom olyan helyzetbe szorult, amilyenre a kezdet kezdetén nem számított. Eleinte független tájvédelmi egyesület létrehozása volt a cél, egy olyan szervezeté, amely majd legálisan, a játékszabályokat betartva bírálja a vízlépcső tervét. Azonban nem így történt, mert a formális legalitást nem kapta meg a mozgalom. Ekkor jött létre a Duna Kör. Az ebbe részt vevők többsége pedig mindig óvakodott attól, hogy politikai szervezetnek, pártnak tekintse a Duna Kört, mert a hatalommal nem kívánt más síkon konfrontálódni.

V: Nem volt ebben jókora adag naivitás?
- De igen. Az én véleményem az, hogy a környezetvédelem igenis politika. Azt hinni, hogy lehet úgy környezetvédelmi problémákkal foglalkozni, hogy közben a politikai döntéshozatali mechanizmust nem érintjük, naivitás. A Duna Körben azonban igyekeztek – nagyon sokáig, talán még most is – kizárólag a vízlépcsővel foglalkozni.

V: Mennyire működött demokratikusan a Duna Kör?
- A döntéshozatali mechanizmus mindig is problematikus volt a Körben, mert egyrészt azt hirdette, hogy nyitott társaság, kör, azaz nem párt, nem szervezet, hanem mozgalom. Tehát az jön, az megy és szól bele a dolgokba, aki akar. Ez részint nehezítette a munkát, részint a rokonszenves naivitás mázával öntötte le. Ugyanakkor természetesen nem lehet úgy döntéseket hozni, hogy aki jön, az beleszól az ügyekbe, azután jó darabig nem jön, és így tovább. Természetes helyzet az, hogy azoknak az akarata érvényesül, akik gyakrabban vannak ott.

V: Az egyik szélsőség tehát a parttalan demokrácia; a másik talán közelebb állt ahhoz, ami történt: előfordult, hogy aki más véleményen volt, azt nem hívták meg a következő döntéshozó összejövetelre.
- Azt hiszem, a helyzet nem volt ennyire szélsőséges. A Duna Kör nem úgy működött, hogy mindig azt csinálta, amit Vargha János akart. De valóban úgy történt, hogy kialakult egy mintegy tíz emberből álló mag, amely a dolgokat mozgatta. Mindenesetre voltak olyanok is, akik különböző okokból kiszálltak: például mert úgy gondolták, hogy ilyen félig artikulált módon nem akarják csinálni. A Duna Kör azután tette a magáét, és akik kiszálltak megpróbáltak valami mást kezdeni. Végül is kinek-kinek joga van hozzá ... Mindazonáltal nem szeretem azt, ha csak a Duna Kört szapulják, mert végül is a Duna Kör a maga módján sok mindent megtett: nagyon jó kapcsolatrendszert épített ki, rengeteg információt gyűjtött össze, és sokat közzé is tett. Azt pedig egészséges és természetes folyamatnak tartom, hogy elindul egy mozgalom, ebből különböző csoportok leválnak és külön útra lépnek. Ez a politika történetének lényege. Egészségesnek tartom, hogy vannak Kékek, akik másképpen működnek mint a Kör, vagy azt, hogy a különböző szamizdat folyóiratokban eltérő hangvételű nyilatkozatok, cikkek jelentek meg. Azt is nagyon egészségesnek tartom, hogy van külön szársomlyói mozgalom, külön dorogi és még jó néhány hasonló. Nincs szükség Központi Bizottságra, amely eldönti, mit csináljon százezer ember.

V: A politikai szféra már azáltal is megjelent, hogy a Duna Kör tagjai – és más csoportok is –, sokáig megőrizték anonimitásukat. Miért kellene névtelenül működni, ha nem a politikai represszió miatti félelemből.
- Kezdetben valóban nem volt senki, aki név szerint vállalta volna a mozgalmat. Vargha János azonban hamarosan szóvivőként lépett föl, a hatóságok hozzá szálltak ki, vele tárgyaltak, őt fenyegették meg a munkahelyén. A következő lépés az lett, hogy a 85-ös jelölőgyűléseken több jelölt is akadt, aki, ha nem is a Duna Kör nevében, de környezetvédelmi programmal lépett fel. Hivatalosan azután Vásárhelyi Judit volt a következő, aki nevét adta a mozgalomhoz, amikor bejelentette, hogy el akar utazni Stockholmba, a "kis Nobel-díj" átvételére. Az utóbbi idők nyilatkozatai alá pedig már többen aláírták a nevüket. A Duna Kör lényegében legalizálódott.

V: Mennyire tekinted sikeresnek azt, ami eddig történt?
- Káprázatosan, meghökkentően sikeresnek tartom az egész környezetvédelmi mozgalmat. Legszebb álmaimban sem tudtam elképzelni három-négy évvel ezelőtt, amikor ezekről a dolgokról elkezdtünk beszélgetni, és az első harminc-negyven ember ügyetlenkedni, levelezni kezdett, hogy ilyen erős, népszerű és milliók számára – nem beszélve a nyugati világról – ismertté váló mozgalom lesz belőle, hogy ennyire föl tudja kavarni a kedélyeket, ilyen hatást tud gyakorolni a hivatalos magyar sajtóra. Ha megnézzük például a Magyar Nemzet környezetvédelmi cikkeit, akkor azt látjuk, hogy – bár rengeteg a mellébeszélés, a lényeg elhallgatása – végül is aktuális témává vált a környezetvédelem. Mégpedig nem attól, hogy a parlament hozott egy környezetvédelmi törvényt, hanem attól, hogy a környezetvédő mozgalom olyan nyomást gyakorolt a hivatalos sajtóra. Ha nem akarják, hogy az egész témakör leszoruljon a szamizdatba, akkor kénytelenek írni róla.

V: A Duna Kör, amely megkülönböztetett jelentőségre tett szert a vízlépcső elleni tiltakozásokban, nem fektetett kevés energiát a hazai közvélemény tájékoztatására?
- Beszéljünk először a "kis Nobel-díj" óta eltelt időről. A díj odaítélése után a Duna Kör mindent megpróbált annak érdekében, hogy legalizálódni tudjon; és alapítványt hozhasson létre. Ebben a törekvésében sok következetlen lépést tett. Egyszerre próbált a vízlépcső ellen harcoló fundamentalista mozgalom lenni, és ugyanakkor annyira lojálisnak maradni, hogy a hatalom, az Akadémia elfogadja alapítványtevő szervezetként. Ez a kettő együtt nem ment és nem is mehetett. De ha visszatekintünk a korábbi időszakra, akkor nem áll, hogy a magyar közvéleményt nem tájékoztatták, hiszen a Duna Kör Hírei című kis füzet számai elég nagy példányszámban elfogytak, és azokban igen-igen sok információ volt a vízlépcsőről. Akadémiai fiókokban elsüllyesztett dokumentumokat, szakértői véleményeket tettek közzé, és számos olyan bizalmas dokumentumot közöltek, amelyek egyébként sohasem kerültek volna a nyilvánosság elé. Nem beszélve arról, hogy a magyar közvélemény tájékoztatásának van olyan – ha úgy tetszik, bevett – módja is, hogy a nyugati sajtóban megjelenő cikkeket a Szabad Európa Rádió vagy a BBC visszasugározza Magyarországra. De önmagában is fontos, hogy a nyugati sajtó, a nyugati közvélemény tudomást szerezzen a fejleményekről, hiszen a Duna Kör célja nem kis mértékben az volt, hogy az európai köztudatba bekerüljenek az itteni törekvések a Dunával kapcsolatban.
Ami a környezetvédelmi sétát illeti, arról el kell mondanunk, hogy egy kicsit megfontolatlan lépés volt, amiben szerepet játszottak a Duna Körnek az osztrák és a nyugatnémet zöldekkel ápolt kapcsolatai, és egy adag illúzió, amely szerint ha Ausztriában ki lehet menni tüntetni, akkor Magyarországon is.

V: Többen nehezményezték, hogy a Kör nem adott ki nyilatkozatot a történtekről.
- Volt ilyen nyilatkozat, csak nem került be a köztudatba. (Vö.: A Duna Kör Hírei 4. szám, Egy elmaradt sétáról, 3.o.)

V: A hivatalos sajtó a vízlépcső ellen tiltakozókat a szakmai ismeretek hiányával próbálja meg vádolni. Ami tény, hogy nagyon sok szakember nem vállalhat nyilvánosan közösséget a Duna Körrel. Ugyanakkor rengeteget tettek a vízlépcső ellen.
- Azt hiszem a Duna Kör sikereinek kovásza igen nagy mértékben az a nagy számú, részben az ismeretlenségben maradt szakember és hivatalnok volt, akik a legkülönbözőbb információkat juttatták el a Duna Kör tagjaihoz. Az egész környezetvédelmi mozgalom éppen azért olyan érdekes és erős, mert a legkülönfélébb módon támogatják az emberek. Én fikarcnyi kritikával sem illetem azokat, akik "csak" szakértelmüket adták a nevüket nem. Szakértelem nélkül ugyanis az egész teljesen nevetséges lett volna; hogy ez nem történt meg, és hogy a Kör által felvetett kritikai érvek nagy részére a mai napig nincs érdemi válasz, az pontosan az érvek helytálló voltának, jogosságának bizonyítéka. Magyarországon mindenesetre szaporodik azoknak a száma is, akik oda akarják és merik írni a nevüket.

V: A tavalyi jelölőgyűlések előtt úgy hírlett, hogy a Duna Kör is fel fog lépni önálló programmal. Ez miért nem valósult meg?
- A Duna Kör ekkor még nagyon óvakodott attól, hogy politikai erőként jelenjék meg, és megpróbált "egytémájú" mozgalom maradni – mint erre már utaltam. Tehát a választásokon azért nem akartak indulni, mert csupán a bős-nagymarosi erőmű kérdése nem lett volna elég ehhez, teljes környezetvédelmi programnak pedig már politikai vonzatai lettek volna. Ezért azután a független jelöltként indulók vállalták azt, hogy – többek között – alternatív környezetvédelmi vonatkozásokat vesznek a programjukba.

V: Látsz-e még kézzelfogható esélyt arra, hogy a vízlépcső elleni akciók eredményt érhetnek el?
- A bős-nagymarosi vízlépcső ügye most egy időre lezárulni látszik. Ugyanakkor az ország tele van a legkülönbözőbb környezetvédelmi problémákkal – elég megnézni, milyen "habos" már a Balaton vize. Hadd utaljak megint a szársomlyói akcióra, vagy a dorogi szemétégető ügyére, mint a helyi aktivitás megnyilvánulásaira. Olyan ügyeknek, mint az Ausztriából való szemétimport, már jelképes értéke van. A GNV is sokáig ad még munkát, de ott van például a kiskörei vízlépcső is, azon is volna mit vizsgálni. Nem beszélve arról, hogy nemcsak vízszennyezés van a világon, hanem légszennyezés is. A budapesti levegő szennyezettsége már-már kritikus méreteket ért el. Ennek pedig politikai következményei is vannak: felmerül, meddig kell még Trabantot és Wartburgot importálni kevésbé szennyező típusok helyett? Környezetvédelmi kérdés van bőven és van tennivaló az igazán alternatív gondolkodás terjesztése terén is. Például azzal kapcsolatban, hogy mikor jut el a magyar politikai vezetés és politikai kultúra oda, hogy ne atomerőművekben, hőerőművekben és vízerőművekben gondolkodjanak, hanem abban, hogy valóban megújuló erőforrásokkal állítsunk elő energiát, például szélkerekekkel. Nem beszélve arról, hogy ha mindenki felállít egy szélkereket saját erőből a tanyája mellé, és megtermeli a saját áram-szükségletét, akkor az energiatermelés, az energiahordozók állami monopóliuma sem volna többé tartható. Ez persze nagyon messzire visz, de a környezetvédelmi mozgalmak, ha valóban alternatív mozgalmak, akkor alternatív megoldások lehetőségén kell gondolkodniuk.
***

Kinőni egy korszakot
Beszélgetés a Duna Kör egyik tagjával
Vízjel: A vízlépcső elleni első nyilvános tiltakozásban részt vettél. Végig csináltad az egyesület alapítási kísérletet, s Te tényleg azt akartad, ami az alapszabály-tervezetben szerepelt, az egycélúságon túllépő, általánosabb egyesületet. Ennek kudarca után a Duna Kör tagjaként folytattad.
A vízlépcső előtt foglalkoztál környezetvédelmi problémákkal?
D: Más területen dolgozom, de foglalkoztattak a környezeti problémák. Lehetne sorolni az elmúlt évek "nagyszerű" lépéseit, a Dunai Cementműtől a Kis-Balatonig, s talán ezeknek az elhibázott lepéseknek a tanulságai alakítottak ki bennem egy olyan késztetést, hogy a jövőben megvalósuló tervekre jobban odafigyeljek. Egészséges polgári érdeklődés volt a részemről, mi készül itt, mi ez, hallgassuk meg a különböző véleményeket. Így kerültem oda arra a bizonyos Rakpart klub-beli előadásra. Elkezdett oszlani a homály a problémás pontokról, a fantasztikus tervnek előtűnt a váza, s az is, hogy a problémákat hallgatással próbálják elfedni. Az ember persze ösztönszerűen még jobban érdeklődik, elkezdtem foglalkozni az üggyel, s ennek már két és fél éve.
A berzenkedés, a vízlépcső terveinek reformja a szakemberektől indult ki, s mi úgy kapcsolódtunk be, mint ezeknek a szakembereknek a támogatói – tudnánk itt neveket mondani –, ők adták meg számunkra az alapot a vízlépcsővel kapcsolatos állásfoglalásunkhoz. Egyáltalán nem érzem azt, amit a sajtóban a fejünkhöz vágnak, hogy nem értünk hozzá, s úgy próbálunk meg áskálódni.

V: Szakemberek, akiknek a neveit mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy haragudnának ezért. Akik a különböző akciókhoz nyíltan nem csatlakoztak, ami ürügyet szolgáltatott egyes kritikákhoz, mint például a hirdetés esetében.
D: Igen, de a politika így épül fel. Vannak szakemberek, s vannak politikusok. Aláírnak egy szerződést, nem szakemberek, mint pl. a vízlépcső esetében. Ugyanazt lehet más oldalról is, nem-szakemberek által véleményezni, társadalmi oldalról. Társadalmi tömörülés jött létre, a vízlépcső ellenzői között. Nem hallgatták meg a társadalmat ebben a kérdésben, s ezáltal a társadalom nem szakember módjára vagy szakemberek által fog tiltakozni, hanem mint társadalmi tömörülés.
Szakember, nem szakember: külön válik a dolog. Ha nekem a Dunából 30 km-en keresztül hiányzik a víz, az nem szakemberség kérdése, hogy merjem-e bírálni, vagy sem! Kiszáradnak a földek, az élővilág elpusztul, ez mindenkit érint. Mindenki tiltakozhat ellene, aki ott él, vagy Magyarországon vagy bárhol a világon. S hiába mondja nekem egy szakember, hogy pompásan lehet oda vizet pumpálni, én nem hiszem el, hogy amit a természet "kitalál" és viszonylag tökéletesen elvégez, azt egy nemtudomkicsoda az irodájából mással helyettesíteni tudja! Ez nevetséges!

V: A hidrológiai társaságban rendezett vitán egyikük mondta, hogy eddig ingadozott a víz, s most majd egy szinten tartjuk, s ez milyen remek dolog!
D: Igen, leviszik egy minimális szintre. Nagyszerű!

V: A műszakiak ezt nem nevetségesnek, hanem tényleg nagyszerűnek érzik.
D: Kapitális hiba! Nem józan dolog, hogy egy folyót eltérítsenek! Eleve torz a gondolat. Ha azt mondják, hogy a folyó majd úgy fog folyni, hogy ..., s elkezdik oltani a fejem őrült szakemberek, én nem hiszek nekik. Nem akarok háborúba keveredni a természettel! Nem indítom el ezt a gondolatot magamban. Aki ilyen módon nyúl hozzá egy folyóhoz, az semmiképpen se lehet partner. Lehet, hogy a föld legyőzhető, de borzasztóan ráfizet az ember. Ennek a gondolatmenetnek kellene uralkodnia!
Mindezen túl a vízlépcső ügye azért is érdekes, mert olyan, mint az a bizonyos állatorvosi ló, magában hordozza a mai magyar társadalmi problémák legtöbbjét. A döntési mechanizmus sajátosságait, hogyan kötnek meg egy szerződést, egy kis csoport hogyan manipulálja a döntéshozókat, hogyan lehet korrumpálni embereket, hogyan lehet félrevezetni embereket a sajtó útján, hogyan használják ki az emberek szorult helyzetét: az lesz neked a legjobb, ha megépítik, mert akkor kapsz ivóvizet, csatornával; sorolni lehet a manipuláció legszebb virágait. Külön ügy az osztrákokkal való kapcsolat. Idehozzuk őket, a munkanélküliségüket csökkentjük, dolgoztatjuk őket, kibetonozzuk számukra a Balatont, alájuk teszünk ezt-azt, mindent. Máshol meg szidjuk őket! Ők pedig idehozzák a szemetüket és segítenek rombolni. Amikor pedig Ausztriában egy üdülőterület alatt nagy arany-lelőhelyet találtak, nem engedték meg a bányászatot, mondván, fontosabb számukra az erdő és a hegy!

V: Társadalmi tömörülésről beszéltél. Milyen értelemben az?
D: Nehéz kérdés. A vízlépcső elleni tiltakozás hosszú évek óta az első hangos véleménynyilvánítás. Gyerekcipőben járó valamiről van szó. A társaság rendkívül színes és sokféle gondolkodású. Van egy probléma, nevezetesen a vízlépcső, sokan ellenzik, de egészen különböző módon óhajtanak ellene tenni. Van radikális, mérsékeltebb, kompromisszumra hajlóbb, de a másik véglet is, mégis egy ügyet szolgálnak. S ezt közös nevezőre kell hozni, hogy eredményes legyen ez a mozgás. Én centrista álláspontot képviseltem, arra törekedtem végig, ne legyen megosztottság a társaságon belül. Fiatalnak és bontakozónak éreztem, féltettem a szakadástól, pont a legelején. Nem akartam, hogy a politikai harcmodor különbsége szétváláshoz vezessen. Ha már a szemlélete és tapasztalat ide hozták az embereket ehhez az ügyhöz, miért kelljen bárkit is elküldeni? Ezt a kis mikropolitikai pozíciót próbáltam meg érvényesíteni. Azok felé, akik tartottak a rendszerrel való konfrontációtól, nagyon jó volt az egyesület, s tényleg őszinte cél volt.
Két évvel ezelőtt persze még egészen más volt a politikai légkör. Liberálisabbnak hittem a helyzetet. Azt gondoltam, hogy a hivatalos politika által hangoztatott szlogen mögött tartalom van, hogy egy kettős közeledésről van szó, hogy a hatalom tényleg kíváncsi a köz véleményére. Az egyesületalapítási kísérletnél teljesen logikusnak láttam, hogy legálisan létre lehet hozni egy társadalmi szervet, ami nem a hivatalos álláspontot képviseli, amely mint egyenjogú partner létezhet. Aztán kiderült, hogy óriási a félelem, még egy ilyen egyesülettel szemben is.

V: A Te és mások egyeztető kísérletei ellenére polarizálódott a társaság.
D: Két-három év nem elegendő ara, hogy igazából megfogalmazódjanak a teóriák, kialakuljon, hogy úgy mondjam, egy harcmodor. S nem volt olyan, aki vállalta volna – taktikai és más okok miatt is –, a fő teoretikus szerepét.

V: Szükség van erre?
D: Azt hiszem, ez egy idő után be fog következni. Ha a jövőbe nézek, akkor azt kell mondanom, hogy a vízlépcső elleni tiltakozás egy kis lépés volt egy gondolkodásmódnak az elterjedéséhez, legalizálódásához. Alternatív, más megoldásokat kereső csoportosulások létrejöttére gondolok, amelyek mint mikroközösségek gondolkodó részei az egésznek, egy decentralizált társadalomnak.
Ez a gondolati rész a vízlépcső elleni tiltakozásnál széthullott, aminek nem örültem. De a problémák itt lebegnek a fejünk fölött, kénytelenek leszünk foglalkozni velük. Értelmes, szervezett módon meg kell oldanunk ezeket, meg kell fékezni ezt az iszonyú szervezetlen burjánzást, a természet rombolását! Ez pedig kitermeli a társadalmi igényt, hogy legyenek ezzel foglalkozó szakemberek. Persze nehéz a helyzet, mert először a civil kurázsinak is ki kell alakulnia: az embert bátorrá tegye, ha tudja, hogy igaza van.
Sokkal szerencsésebb, ha egy alternatív mozgalom keretében jönnek elő a kérdések, mintha tíz év múlva indulatból, egy katasztrófa előidézte tömeghisztéria, egy beláthatatlan tömegmozgás során. Hétszáz faluban nincs ivóvíz; 2000-re Magyarország ivóvízhelyzete a becslések szerint az egyik legrosszabb lesz a világon, beleértve a sivatagi országokat is. Ezekre az égető problémákra akkor már kétségbeesetten keressük majd a választ és a megoldást. Ha most itt felüti a fejét egy társaság, jobb őket hagyni. Nem akarnak rosszat! Nem ellenséges megnyilvánulás a vízlépcső elleni tiltakozás, mikor a vízlépcsőről nem derült ki, miért jó, csak a kárai.

V: A vízlépcső elleni társaság kikristályosított szerinted ilyen ökológiai gondolkodásmódot?
D: Sajnos nem. Nem tisztázódott, milyen szemlélet szüli azt az álláspontot, ami ide állított bennünket erre a helyre, ahonnan beszélünk.
Itt kell tovább folytatni a munkát. Azon túl, hogy az ember bizonyos módon tiltakozik, hallatja a szavát, aláír, vagy akármit csinál, nem egy teljesen egyedi és új dologról van szó. Rengeteg tudásanyag felhalmozódott már, és vannak rokon törekvések a hivatalos környezetvédő szerveknél is, de egy hivatalos közegben másképpen lehet a dolgokat véghezvinni. Ami a mi társaságunkban plusz, amitől igazán más lesz, hogy nem fontolgatjuk, hogy most csak 3% esélyünk van. Csináljuk. Nem olyan nagy plusz, de létrejött és dolgozik, egyfajta kisugárzása van. Információban, kiállásban ad többet ... Rengetegen odafigyelnek erre a problémára, s ebben a Körnek komoly szerepe van.

A Kör szerepét legszemléletesebben úgy tudnám jellemezni, hogy az információs oligarchia ellenében egy információt áramoltató szelep a tömegek felé, ugyanakkor egyfajta társadalmi véleményt próbál meg továbbítani a kormány felé. Közvetítő szerepet vállal.
Ez a kettősség nincs kellőképpen tisztázva, milyen mértékben harcol fölfelé, milyen mértékig próbál közvetíteni, és mennyire próbálja meg informálni – nem szervezni, mert ezt nem csinálta, nem is lehet ráfogni – az embereket. Hol az egyik irányba tolódott a társaság, hol a másikba. Fél évig fölfelé harcolt, aztán rájöttünk, hogy nem megy, mert keresztbe tesznek. Akkor menjünk le, piszkáljuk meg alulról! Ez az állandó ingázás elég fárasztó. De szerintem vállalni kell, hogy minden irányba tudjunk mozogni. Helyes cél, hogy legyünk tárgyalóképesek, de lefelé is normális helyet foglaljunk el, ne legyünk OKTH alszervezet, ahogy az egyesületnél akartuk is ...

V: Nem alszervezetet akartunk.
D: Formailag az lett volna, s mondták volna, fiuk, menjetek, védjétek meg a sündisznókat a Pilisben, ez nagyszerű program lesz.

V: Szerencsésnek érzed, hogy mégsem lett egyesület?
D: Két és fél év után azt mondom, igen. Megették volna. Lefaragtak volna ebből a tartásból.

V: Közös akcióba kellene fogni, köszönő levelet írni Ábrahámnak (OKTH elnöke)
D: ... hogy ezt a ziccert kihagyta! Valóban. Ismerve már őket, gyakorlatilag nem lehet partnerként számítani rájuk. Én bízom azért benne, hogy lesz még olyan állapot, mikor lehet önálló egyesületként működni.

V: A füzeteiteken kívül mi jelenti azt, hogy dolgoztok?
D: Egy csomó előadást tartottunk, személyes agitáció a tagok részéről. Hullámzó a tevékenységünk, sokkal többet lehetne tenni, de ezt is egyszerű emberek csinálják, akiknek más dolguk is van ...
Megmondom őszintén, az egész kérdéskör kezd a Kör boncolgatásába átmenni, s kezd elterelődni a figyelem a lényegről, a Dunáról. Egyre többet foglalkozunk azzal, hogy milyen magasak vagyunk.

V: Ahhoz, hogy tudjuk, milyen magasság átugrására van esélyünk, tudnunk kell, milyen magasak vagyunk.
D: Ez ismert, ezért nem kell egy külön bizottságot alakítani! Le kell ülni, adni valamilyen vázat, valamilyen irányt szabni ennek a gondolkodásmódnak a kibontakoztatásához, ez a fontos.

V: Megvan a lehetőség, hogy a Kör a vízlépcsőn kívül mással is foglalkozzon? Például az általad jelzett gondokkal? S lehetne a Kör ennek a gondolkodásmódnak a centruma?
D: A Kör nem akart soha semminek sem a centruma lenni. A Kört az állította erre a helyre, hogy mögötte szakemberek állnak. Nem egy átütő erejű társaságról van szó, nem hiszem, hogy hivatottak lennénk bármilyen vezető szerepre. De az kétségtelen, hogy bizonyos szervezeti módosításokkal, bővüléssel, ha tisztázódnának bizonyos mozgáspályák, az, hogy milyen módon akar hatni a közvéleményre, milyen szellemiséget képvisel, akkor szerepe lehet ebben.
A fő probléma, hogy nincs külön választva teória és a taktika, néha nem világos, mit miért mondunk. De szerintem nem lehet specializálódni egy témára, még a vízlépcsőre sem. Egy nagy egésznek a része minden probléma.

V: A Kör most választás előtt áll, mikor a vízlépcső elleni küzdelem lehetőségei ennyire korlátozottak.
D: Feltétlenül ki kell jelenteni, hogy az odafigyelés mindenképpen megmarad ha be is indul ez az egész őrültség. Ez nem jelenti azt, hogy valami elveszett harcról van szó, mert egy meggyőződés áll szemben egy borzalommal. Nincs olyan, hogy győznek. A hozzáállásunk nem változik meg. Figyelni fogjuk, az a nyomorult földtúró mit, hogyan ront el és dokumentálni fogjuk, kérem, így csinálták meg. Nem fogunk sírni, hogy vesztettünk. Erről szó sincs, mert lehet, hogy a következő húsz évben még nagyobb baromságot akarnak csinálni, s azt meg lehet akadályozni.
De hangsúlyozom, szükség lenne az ökológiai gondolkodásmódunk tisztázására, leírására, lehetőleg nem átbillenve a politika területére.

V: Hol van az átbillenés?
D: Ez egy kelet-európai sajátosság szerintem.

V: Ezt így önmagában rébusznak érzem. Mit jelent?
D: Rébusznak? Ha valaki csak azért vesz részt benne, mert csak azt érzi, hogy itt lehet támadni ... Volt ilyen veszély, vannak ilyen gondolatmenetek. Ez egy emelkedettebb és sokkal komolyabb dolog annál, hogy áttolódjon arra a területre, amire utaltam. Értelmes dolognak kell lennie és nem szabad a berzenkedés szintjén megmaradnia. Például el kellene érni, hogy a kormány jelentse ki, öt-tíz éven belül megoldja az ivóvízproblémát abban a hétszáz faluban!

V: A vízlépcső elleni tiltakozás azért is lett népszerű, mert politikai konfliktus is volt – ezt szerintem nem lehet letagadni. Tehát ha egy ökológiai problémát mindenképpen azon a kritikus ponton innen tartunk, kevésbé lesznek érzékenyek és mozgósíthatóak az emberek.
D: Teljesen igazad van, ez olyan része Európának, ahol minden kérdés kétszer olyan politikus mint másutt. Azt nem tudom, hol kell meghúzni a határt, s azt sem mondom, hogy mindenképpen húzzunk határt, de szerintem úgy tudjuk kinőni a politikai agyrémeket, ha nem állunk le minden héten egy meccsre, mert elforgácsolódnak az energiák. Nem kell minden héten konfrontálódni.

V: De ha minden héten van egy szemét-ügy?
D: Igen, ez a szándék van a részemről, de nem hagyják! Három évvel ezelőtt is azt a lehetőséget kerestem, hogy léphessek valamit, anélkül, hogy rám fognák, ellenség vagyok és verjük szét a sétájukat! Ezt egyszerűen nem lehet megcsinálni! Valószínűleg neked van igazad, holott azt látnám jónak, hogy ők is egy métert, mi is egy métert, és a dolog valamilyen eredményre jut, kinövünk egy korszakot, együtt.
Ez volna a legszerencsésebb, de ennek nem mutatkoznak a jelei.

V: Visszatérnék egy korábbi kérdésre, a társadalmi tömörülés jellegére. Szinte kizárólag értelmiségiek vettek részt aktívan, s az információs csatornáink is értelmiségi csatornák.
D: Igen, ez egy szokásos betegség. Az értelmiség dominál és nagyon erős a Pest centrikusság. Ez meghatározza azt is, hogy nehéz népművelői munkát végezni vidéken, az egyszerű emberek között. Nem készítettünk olyan nagyon világos és egyszerű anyagot, amit bárki megérthet. Itt az ideje, hogy összefogjuk a különböző csoportokat, amelyeknek együtt olyan, mindenki számára világos, közérthető szövegeket kellene írni, ahol elmondják, miért nem szabad az elhagyott kutakba ereszteni a trágyalét s a szennyvizet, milyen károkat okoz az olaj, mi veszélyezteti az ivóvizet.
Ezeknek a problémáknak a megoldásában sem kel alapvetően újat kezdeni. Példa lehet mondjuk a rendtartó székely falu, amelyik megszervezte az életét, gondoskodott a falu rendjéről, tisztaságáról. Ez igényességet is teremtett.

V: Ilyen népművelői hozzáállással milyen anyagot állíthatnánk össze a hatalom részére?
D: A hatalom egyszerűen adjon lehetőséget rá, hogy beinduljon ez a mechanizmus. Ahhoz, hogy egy falu értelmesen megszervezze önagát, a hatalomnak nem kell állandóan a főtéren csücsülnie. Ne lábatlankodjon, ne rontson el mindent.

V: A példáid faluról, községről szólnak. A város más.
D: A város maga is egy betegség! A centralizáció következménye, egy lehetetlen probléma. Statikusan annyira együtt van egy hatalmas tömb, hogy szinte kezelhetetlen.

V: Robbantsuk föl?
D: Nem, de a város romhalmaz, az új lakótelepektől kezdve a régi városrészekig. S a felszín alatt a vezeték, a szerelvény is rohad. Tendenciózusan megy minden tönkre, nem tudja kezelni ez a tömeg. S mindez milyen pénzekbe kerül, milyen üzérkedés és fertő van emögött? Orvosolni csak mikroközösségek hálózatának a kialakításával lehetséges.
De igazából a faluban van minden lépték szerint, ott még meg tudja menteni magát az ember a pusztulástól.
***

Nem volt esély
Interjú egy "Duna Barát"-tal
V: Ha egy általános környezetvédelmi gondolkodásmód, mozgalom kialakulhat, annak a vízlépcső elleni tiltakozás mindenképpen az előtörténetéhez tartozik. Szembe kel tehát nézni a történtekkel, ,mit és hogyan csináltunk.
- Nehéz. Konkrét dolog ellen sokkal könnyebb fellépni, mozgósítani az erőket, mint elvekért, jövőbeli célokért. A Duna Barátai nagyon célirányosak: amíg konkrét cél van, amíg eredmény várható, addig csináljuk. Mostanában úgy érzem, kezdek kisétálni ebből az ügyből, mert ezt a célt már nem látom. Gyakorlati ember vagyok, nekem általános ügyekért harcolni nem való.

V: Számtalan konkrét, gyakorlati probléma van ezenkívül is a Dunánál.
- A vízlépcső hatalmas probléma, ami nagyon nagy energiát kötött le bennünk. A mostani, nem túlságosan reményteli helyzetben nehéz áttérni más témára. Nem háborítanak föl annyira, hogy kötelességemnek érezzem a velük való foglalkozást, ehhez valódi aktivistának kellene lenni. Engem az eredmény érdekel, s ez nem jött. Elképzelhető, hogy egy kiszélesedő mozgalom válhatna ebből, ha nem Kelet-Európában élnénk, ahol az emberek idejét, energiáját annyi minden leköti. Nagyon nagy ügynek kell lennie, hogy az emberek sokat áldozzanak magukból.

V: Az "Égtájak Között"-ben megjelent írásod alapján úgy érzem, taktikátok alapja a kizárólagosság: csakis a vízlépcsővel szabad és kell foglalkozni.
- Szerintem arra kellett koncentrálni, hogy ezt a mamutlétesítményt megakadályozzuk, s nem arra, hogy a szerteágazó szálait elvágjuk, vagy politizáljunk. Olyan konstruktív javaslatokat akartunk adni, ami kimozdítja az ügyet a holtpontról. Nem sikerült.
Gyakran beszélünk eredményről, de a konkrét ügyben nem sokat értünk el. A hatásvizsgálat, az állítólagos környezetvédelmi beruházások nem sokat változtattak. A vízlépcső elleni mozgalom más területen is eredményezhet egy szemléletváltozást: általános környezetvédelmi gondolkodásmódot, de azt is, hogy a döntés-előkészítők és a döntéshozók dörzsöltebbek lettek, a következő esetnél jobban odafigyelnek, hogy még kevésbé vegyük észre, mi történik. Ez is bekövetkezhet, nemcsak az, hogy demokratikusan intézik majd ezeket az ügyeket.

V: Az említett cikkben Duna Barát aláírással a Duna Körről írsz. Ezek szerint egyben Duna Kör-ösök is vagytok?
- Néhányan tagjai a Körnek, akik – állítólag – a nagy elvekből alább adtak. Értsd ezalatt, hogy a realitások figyelembe vételével úgy éreztük, hogy a bősi erőmű elleni harc már teljesen értelmetlen és eredményre nem vezethet, ezért a csúcstermelés és a nagymarosi erőmű megakadályozására szerettünk volna koncentrálni. A Kör egy része ezt elvi hibának tekintette, s a publikációnkhoz nem adták volna a nevet. Ettől függetlenül mi sohasem felejtettük el hangsúlyozni, hogy az egész vízlépcsőrendszer elhibázott.
De sem a mi, sem a mások reálpolitikája nem vezetett eredményre.

V: Ma már úgy tűnik, hogy kompromisszumos javaslat szorgalmazása nem volt helytelen, többeket éppen ez győzött meg róla, hogy meg kell vitatni a terveket. Érhettünk volna-e el több eredményt, ha az első pillanattól kezdve jobban koncentrál a társaság egy ilyen kompromisszumos javaslatra? Annál is inkább kérdem, mert ott az OKTH 1984 márciusi állásfoglalása, és több vezető politikus vízlépcső elleni kijelentései.
- Nem hiszem. Hízelegne nekem, ha ezt mondhatnám, de nem. Az az álláspont soha nem hagyta el az OKTH-t hivatalosan, lesöpörték az asztalról. Később az OKTH képviselője úgy nyilatkozott, hogy "revidiáltuk az álláspontunkat".
Naivak voltunk, hogy azt hittük, hogy a hatalomban meglévő vízlépcsővel szembeni ellenérzéseket úgy tudjuk erősíteni, ha tömegbázist teremtünk. Ha tízezer ember kinyilvánítja véleményét, hasonló gondolatait a vízlépcsőről, akkor hivatkozhatnak rá, lám-lám, a magyar nép is ellene van. Óriási, naiv tévedés volt. Nem szabad hivatkozni a néptömegekre, nem célra vezető. Feltehetőleg a hatalmi berendezkedésünk, államrendszerünk nem alkalmas erre.

V: S akkor mi a lehetőség? A lobbyzás?
- Talán igen. Vagy semmi. Így visszanézve – bár nem temettem el még minden reményt – majdnem úgy tűnik, hogy nem volt esély. Sem tömegbázis, sem lobbyzás, sem a hatalom kételyei ...
Az a gyanúm, hogy még mindig nem tudjuk az igazi okokat, amelyek – úgy tűnik –, ott csomósodnak a magyar-csehszlovák viszony körül. Ha valami, akkor a szlovák érdekeltség köti a túlságosan magas szinten megkötött szerződést.
Én az utolsó pillanatig nem gondoltam, hogy a vízlépcsőrendszert az eredeti tervek szerint fogják megvalósítani. Az osztrák hitel óriási pofon volt ennek a hitnek.
Végig úgy éreztük, hogy ennek a vízlépcsőnek a század végén semmi reális, ésszerű oka nem lehet. Végig vettük, hogy energetikai, hajózási, vízvédelmi, egyéb szempontokból nem indokolt. Csak ez az egy magyarázat marad; éppen ezért koncentráltunk a nagymarosi vízlépcsőre, mert ebben nem éreztük a szlovák érdeket.

V: Igen. Elég irracionális. De ez is kevés magyarázatnak.
- Egy ésszerűen gondolkodó embernek kevés, dehát a politikában nehéz ésszerűen gondolkodni. Ez az a mélység, ahová nem látunk le: valahol, valami történik, s emiatt nem változhat.

V: Amikor a röplapjaitokkal jelentkeztetek, nagyon hiányos volt a belföldi tájékoztatás. Ezt az űrt akartátok kitölteni?
- Biztos, hogy ez is benne volt, és az előbb említett naiv elképzelésünk, hogy nagyobb az esély, ha többen tudnak róla, ha többen adnak hangot elégedetlenségüknek.

V: Ma már nem kezdenéd újra?
- A tájékoztatást mindenképpen csinálni kell, mert az elfogadhatatlan, hogy az emberek nem tudnak semmiről.

V: Hány példányban, hogy terjedtek a röplapjaitok?
- Elég nagy példányszámban, mindenféleképpen terjesztettük.

V: E a forma szakítás a bevett politizálási formákkal. Kompromisszumos javaslata ellenére bizonyos szempontból radikálisabb lépés ez a mód, mint a Duna Kör Hírei.
- A szórólapok nemcsak az emberekhez jutnak el, hanem a belügyi szervek réven a hatalom is értesül arról, hogy az emberek sok információval rendelkeznek. Tehát nem küldünk javaslatot a miniszternek, de mindez eljut hozzájuk.

V: A cikkedben fontos probléma az ellenzékhez való viszony. Írod, elhibázott dolog az ellenzékkel kapcsolatot tartani ebben az ügyben.
- Igen. Úgy érezzük, hogy a tájékoztatással esetleg megteremtett alsó nyomás esélyeit csökkentjük, ha ezt a nyomást politikai célokért kiálló, ismert ellenzékiek nevei fémjelzik. Ez megkeményíti a hatalmat, amelyik a döntést hozta és módosíthatja.

V: Igen, a cikkben is polemizálsz s népszavazási kérelemmel, ami más fórum elé kívánja vinni a döntést.
- Úgy érzem, ma Magyarországon nincs esélye annak, hogy népszavazás döntsön bármilyen kérdésben.

V: Tehát a kérelem blöff volt?
- Igen, ezt akkor is mondtam. A tájékoztatási monopólium olyan erős – mégha szórólapok ezt néha meg is birizgálják –, hogy ilyen körülmények között kacagva tarthatnának népszavazást.

V: Az ellenzéktől való elhatárolódás, ha jól értem, egyfajta politikamentességnek az igényével párosul. Ugyanakkor a Duna Barátainak a fellépése erőteljes politikai gesztus, amely átlép politikai tabukat.
- Nem tudom, mik azok a politikai tabuk.

V: A nyilvánossághoz jutás módja.
- Jó, politizálás, a szó nemes, klasszikus értelmében, saját dolgainkkal való foglalkozás és másoknak ugyanerre való ráébresztése. Itt azt kell felmutatnunk, hogy az állampolgároknak arról az igényéről van szó, hogy ne tegyük tönkre a vizeinket, ne változtassuk ipari tájjá a Dunát. A kritériuma az lehetne talán az egésznek, hogy az csinálja, aki tényleg a Dunát félti.

V: Ellenzékiek is félthetik.
- Ők nem csak a Dunát féltik! Mikor beszállnak a Duna tönkretétele elleni harcba, akkor nem az elsődleges cél a számukra a Duna védelme. Minthogy te is többet látsz benne, mert azt mondod, akkor is csinálni kell, ha nem konkrét eredményekért csináljuk. Valamilyen általánosért, a jövőért, szemléletváltozásért!

V: Úgy érzed, hogy ha ellenzékiek egyáltalán nem vesznek ebben részt, másképp történnek a dolgok?
- Nem, most azt mondom, nem.
V: Mondtad, van még némi reményed. Milyen lehetőséget látsz?
- Az osztrák parlamenti döntés kierőszakolt volt. A kérdésfelvetés után nem adtak időt és módot arra, hogy a Nemzeti Tanács tagjai mélyebben megismerkedhessenek a kérdéssel. A nyugati demokráciákban a parlamenti döntés nem megváltozhatatlan. Ha a hatalomba változás következik be, megismételhetik a szavazást, esetleg más eredménnyel.

V: Ölbe tett kézzel reménykedhetünk?
- Nem. Továbbra is figyelni és tájékoztatni kell. Legalább azoknak a környezetvédelmi beruházásoknak a megvalósítását kell elérni, amelyek feltétlenül szükségesek, és meg is ígérték őket. És a károkra figyelni. Nem a lám megmondtam diadallal ...
Folytatni. kell, vagy kellene.

V: Duna Körről vagy a GNV elleni tiltakozókról kell beszélni? Én nem tartom azonosnak a kettőt. Különbséget érzek például a kezdeti és a későbbi, "Kör-ös" időszak között.
- Nekem ez egy folyamat, ami a személyi feltételek és a lehetőségeink, felkészültségünk, szokásaink szerint alakult. És az objektív feltételek szerint: a hatóságok nem engedték az egyesület alapítást és az alapítvány tételt sem.

V: Mint Duna Kör is akartatok egyesületet alapítani?
- Igen, 85-ben. A Népfronttal tárgyaltunk népszavazási és egyesületalapítási ügyben.

V: Ez független volt a népszavazást kérő aláírásgyűjtéstől?
- Igen. A Népfrontban úgy vélték, elérkezett az idő, hogy a népszavazás gyakorlatát bevezessék az országban, s az egyesületalapításnak egy más formáját kialakítsák. A próbálkozáshoz nem volt más jelentős ügy, és tekintélyt kivívott társaság, mint a Duna Kör. Kísérleti egérnek éreztem magam. Borzasztóan rövid határidővel képzelték el. Aztán elejtették az egészet.

V: Gyakori a vád a Kör ellen, hogy nem nyitott, nem rendelkezik demokratikus döntési rendszerrel. Igaz ez?
- Ez lehet egy megállapítás, de nem lehet vád, mert megvannak az okai. Közép-Kelet-Európa. Ilyen gyakorlat még nem volt, a lehetőségeink pedig nagyon szűkek. Félelem van mindegyikünkben, te is félsz, nem szabadon, nem oldottan cselekszünk. Amint a legkisebb ok van a félelemre, igazgatói figyelmeztetés, szülői féltés, beszűkülünk. Az idősebb, pozícióban lévő szakemberek sem tudják elhagyni megszokott, beidegződött, sokszor értelmetlen félelmüket.
Nem jelentkezünk a nevünkkel, mert úgy érezzük, az bajt okozhat nekünk, családunknak. Pedig lehet, hogy ez nem is igaz! Talán itt az ellenzéktől kellene tanulni, akik mindent névvel vállalnak. Igaz, a mi neveink nem mondanak semmit, a Kör neve sokkal többet jelent. Sokkal jobb lenne szabadon csinálni. Például olyan lehetőségekkel, hogy az első aláírók mindig értesíthetők legyenek. Itt is anyagi, idő és hely problémáink vannak.

V: Nem nagyon próbálkoztunk vele. A későbbi Kör tagjai erre nem törekedtek. A fokozatos szűkülés részben ezért következett be.
- Ezt nagyon rossznak tartom. De valahogy ez következett a lehetőségeinkből. A séta után bővülhetett volna az információ átadása, a válasz-felelet lehetősége. Tévedtünk.

V: Most én mondom: naivitás volt.
- Nem tudom miért?

V: Nekem természetesnek tűnik, hogy az ilyen rendőri beavatkozással számolni kell.
- Akkor az is természetes, hogy ennyire szűkülünk. Megmaradnak az elszántabbak, akik akkor is maradnak, ha már semmi esélyt sem látunk.
***

Szemét-ügyek
Magyarországon a hatóságok és az állampolgárok között környezetvédelmi konfliktusok leggyakrabban szemét- és hulladéklerakók, és megsemmisítők körül bontakoznak ki. Egyúttal ezek az ügyek kapják a legnagyobb – általában utólagos és pontatlan – nyilvánosságot; s ezekben az esetekben van leginkább reális esély a hatóságok döntéseinek megváltoztatására.

Vajon miért ez a fajta konfliktus dominál? Másfajta, hasonló mértékű vagy akár sokkal súlyosabb környezeti és egészségügyi veszélyekkel szemben jóval ritkábbak a tiltakozások.

A szemét-ügyek az engedélyezési rendszer miatt elkerülhetetlenül a helyi hatalmi apparátus döntéseként jelennek meg. A döntés ódiumát akkor is rájuk lehet terhelni, ha kényszerből cselekszenek, nem ők a tényleges döntéshozók. Tehát ezek a konfliktusok helyi ügyként kezelhetőek. Mind az állampolgárok számára, akik eddig a "határig" még hajlandók elmenni, mind a hatalom számára. A tiltakozás sikere esetén az eredeti döntést általában "magasabb" szinten változtatják meg, a helyi vezetés szűklátókörűségét helytelenítő paternalista gesztussal. Így kísérlik meg a döntéshozatali mechanizmus problémáinak a feszegetését elhárítani.

Új döntés esetén sem történik felelősségre vonás, ahogyan a mosonmagyaróvári szemétimport leállításakor sem. A sajtó pl. azt bizonygatja, hogy az importot egyetlen szakvélemény sem kérdőjelezte meg /Magyar Nemzet, 1986. jún. 25./, s a jogszabályok ellen sem vétett senki /Népszabadság, 1986. jún. 19./. /Ezeknek az állításoknak a valótlanságához lásd a Vízjel előző számát./

Másik fontos ok, hogy ezekben az esetekben általában jól körülhatárolható és korlátozott nagyságú a veszélyeztetettek köre; közvetlenek és egyéniesíthetőek a hatások. Megnő az egyéni érzékenység, de megnő az egyéni fellépés súlya és jelentősége is. Fontos, hogy a helyi közegben ismertebbek a döntési motívumok, aspirációk is.
A probléma magoldása előtt pedig nem tornyosulnak "nemzeti érdekek" és politikai tabuk, "csak" belátható hatalmasságok érdekkötöttségei.

Azt sem lehet letagadni; hogy a tiltakozók nem vetik föl a probléma megoldását, nem kerülnek szembe annak nehézségeivel. Nem az a kérdés, hogy mi történjék a hulladékkal, hanem az, hogy miért pont ide hozzák? Mindezt nem szabad szűklátókörű önzésként elítélni: számtalanszor bebizonyosodott, hogy a hatóságok a szükséges és elvárható körültekintés nélkül hozták meg döntésüket.

A felülről szorgalmazott vagy erőszakolt környezetkárosító beruházások esetében előfordult már, hogy a tiltakozás a helyi vezetés ösztönzésére bontakozott ki. Nem feltétlenül a beruházás megakadályozása ilyenkor a cél, hanem a beruházást mint alku tárgyát kezelni, s annak ellentételeként, "bánatpénzként" vízvezetéket, óvodát, buszjáratot, stb. próbálnak meg kicsikarni az erőforrás-elosztó szervektől.

Várható, hogy a helyi szemét-ügyek szaporodni fognak, különösen akkor, ha ez párosul másfajta, például nemzeti érzelmekkel, kisebbrendűségi érzéssel, mint a mosonmagyaróvári esetben.

Az egyik legutóbbi, "nagy port kavart" eset, a Rozmaring tsz leányvállalata, a Rodata által tervezett, gyógyszeripari hulladékot feldolgozó keverőtelep. Az összekevert hulladékot tüzelőanyagként kívánják hasznosítani. A tsz saját felhasználás mellett nagyobb mennyiségű keveréket értékesíteni kíván.
Gyógyszeripari hulladék alatt három-négyezer féle vegyületet kell érteni, melyeket többek között a készülő gyógyszerekről választanak le, adott esetben túlzottan erős hatásuk miatt. A gyártási maradékok kémiai összetétele, kémiai, fizikai tulajdonsága, valamint toxicitása igen változatos. Az I. veszélyességi kategóriába tartoznak.

A tiltakozások, aláírásgyűjtések hatására /tüntetéssel is fenyegetőztek, plakátokat ragasztgattak az emberek/ meghiusúlni látszik a keverőtelep pesthidekúti ill. nagykovácsi telepítése. A Rodata új helyet keres.
A napilapok is sokat foglalkoztak az esettel, mégis, mindenek ellenére számos fontos és súlyos tény ismeretlen maradt.

A Rodata célkitűzése nem kisebb, mint az, hogy a másfél milliárd forintos beruházással megvalósítandó dorogi hulladékégetővel azonos nagyságrendű, évi 10.000 tonna kapacitású telepet létesítsen, mindössze húsz millió forintért. Felvetődik, mi a hatalmas költségkülönbözet oka?

A Rodata a francia Sedemap cégtől az említett húsz millió forintért vegyi anyagok tüzelőanyaggá való keveréséhez gépi berendezéseket vásárolt. A keverési technológiát nem vásárolták meg: a Rodata nem tud technológiai leírást adni!
Ez annyit jelent, hogy a 200 literes – jelenleg még ismeretlen anyagból készítendő – tartályokban a telepre szállított veszélyes hulladékokból mintát vesznek, s ennek eredményét elküldik Franciaországba, a Sedemapnak. A franciák ennek alapján küldik meg "aktuális" javaslatukat a keverés módjára – külön pénzért. Ez alatt a tartályok ott állnak, akár több hétig is a telepen.
Mindenesetre gázmosókat, védőfölszereléseket biztosítanak az esetleges "negatív jelenségek" bekövetkeztére.

- Az egyik kritikus pont a mintavétel. A mintavételi terv kidolgozatlan, nincs meghatározva a mintavételek hordónkénti száma és helye. A különböző fajsúlyú anyagok keveredése miatt így nem biztosított a mintavétel pontossága.
Kromatográfiás vizsgálatok során szabad formában vizsgálják az összetevőket. Azonban ha egy anyag bonyolult szerves vegyületben van lekötve, azt nem tudják kimutatni, és esetleg az égési folyamat során, elemi formában felszabadul.
- Bizonyos vegyületeket nem, vagy csak meghatározott mértékig tartalmazhatnak a hulladéktartályok /fluor, kén, klórozott szénhidrogének, ciánvegyületek, nehézfém-sók/. Például a klórozott szénhidrogénekre megengedett 0,5 %-os határérték azt jelenti, hogy az égetés során, a tervezett évi 10.000 tonna kapacitással számolva 100 tonna sósavgáz keletkezhet.
- Kiszámíthatatlan, hogy mi történik ha a bekevert tüzelőanyag fajsúly szerint szétválik. Az utolsó tároló tartályban fölhalmozódhat esetleg a különösen veszélyes hulladék.
- Az összekevert anyagot hagyományos, azaz védelmi berendezés nélküli, a környezettől nem elszigetelt kazánokban kívánják elégetni, ami a legjelentősebb kockázat.
A pesthidegkúti lakosság feje fölül nem múlt el tehát a veszély azzal, hogy a keverőtelep nem ott valósul meg, mert jelentős részét viszont ott fogják elégetni, a Rozmaring üvegházaiban.
- Az összekevert zagy égetése a környéken megváltoztathatja a nyomelemek mennyiségét, aminek a hatása igen jelentős lehet. Biológiailag aktív anyagokról van szó, amelyekről nem tudjuk biztosan, mivé égnek el. Fennáll a lehetősége pl. hormonhatásoknak is. A legveszélyeztetettebb korosztály a gyerekeké. Ahová a füst leszáll, a mikroelemek veszélyeztethetik a növény- és állatvilágot.
- Megoldatlan a folyadék elégetésekor leülepedő vagy egyidejűleg képződő iszapok és füstmaradékok elégetésének módja és feltételei.
- A hagyományos kazánokban történő égetés korrózió veszéllyel jár, amennyiben a hulladék-oldószerek tartalmaznak halogént /I-, Br-, Cl-/ és ként, ami nagyon gyakran előfordul.

A veszély alapvető forrása az, hogy a tsz egy számára ismeretlen eljárást vásárolt meg, amely fölött nincs befolyásoló hatalma.

A Rodata elsősorban a Kőbányai Gyógyszerárugyár hulladékát dolgozná föl. A Chinoin nem szállít hulladékot a tsz-nek: nem kívánja termelőszövetkezetre bízni a semlegesítést.
A Kőbányai Gyógyszerárugyár korábban fölajánlotta, hogy a keverőtelep az ő területén létesülhet. Ennek feltételéül a tsz-szel közös gazdasági társaság létrehozását szabta, amit azonban a tsz haszonféltésből elutasított. Emiatt kerülne sor a budai telepítésre, a Rozmaring területén, ami miatt az egész városon keresztül kellene szállítani a veszélyes hulladékokat.

A tsz mint vegyi hulladék keverőt vásárolta meg a franciáktól a berendezéseket. A franciáknál azonban megkülönböztetnek vegyi és gyógyszeripari hulladékot, míg Magyarországon ha hulladék elhagyja az üzemet, egyöntetűen vegyinek minősül. A Párizs melletti mintaüzem ezzel az eljárással – meg nem erősített információ szerint –, festékgyári /!/ hulladékokat kever tüzelőanyaggá!
Mindenesetre az üzlet megkötéséhez a Rodata vezetőjének és az eljárást véleményező OKTH képviselőnek több párizsi tanulmányútra volt szüksége.

A gyógyszeripari hulladékok fokozott veszélyességük miatt különösen nagy gonddal és szakértelemmel kezelendők. A gondosság legalábbis megkérdőjelezhető a Rodata esetében. De egyáltalán képes lehet-e a cég az általa vállalt feladat elvégzésére? Megvannak-e a feltételei?

Két adalék az anyacégről, nagyhatalmú Murvai László vezette Rozmaring tsz-ről. /Murvai a Pest megyei pártbizottság VB tagja./

- A 1986 májusában Budapesten a gondatlan szállítás közben elvesztett életveszélyes talajfertőtlenítő szert /metyl-bronid/ a Rozmaring teherautója hagyta el.
Felelősségre vonás nem történt.

- Körülbelül 1980-tól kezdve a Rozmaring kb. napi 15-20 m3 tisztítatlan szennyvizet engedett illegálisan az Ördög-árokba, noha használhatta volna a szennyvízcsatornát. Így viszont megtakaríthatta az ehhez szükséges átemelő szivattyú működtetésének energiaköltségeit, és az esetleges szennyvízbírságot.
Felelősségre vonás nem történt.

A leányvállalat, a Rodata. Veszélyes hulladékok kezelésében való jártasságukat meghatározza az a tény, hogy a Rodata évi néhány milliós bruttó bevételű, rokkantakat alkalmazó adatfeldolgozó cég. A Wessely Vilmos /volt II. ker. pártbizottsági tag/ vezette cégre jellemző, hogy a rokkantakkal /akik a közeli lakótelepen élnek/, megalázó módon bánnak. Aki emiatt és az alacsony fizetés miatt kilép a cégtől, nem használhatja a BKV által a mozgássérülteknek ajándékozott buszt /!/, a rokkantak számára megfizethetetlen mértékűre emelik fel a telefonbérleti díjakat, stb.

"És a szigorítások?
- Igazak – dől hátra a Mindenes. – Pedig a téesz nem akar keresni rajtuk, de kiszállni sem ebből az egészből. Nekünk vissza kell hozni ide az embereket.
Zsarolás árán is?
- Rá van utalva a Rozmaring. Fizetni kell a telefonért – számolja az ujjain –, megvonjuk a Volgát és a buszt sem használhatják. Tanulják meg becsülni, amit kaptak." Új Tükör, 1984. 13. sz. 8.o./
A Mindenes: Wessely Vilmos.
Felelőségre vonás nem történt.

Ők akarnak évi l0.000 tonna veszélyes hulladékot feldolgozni.

Az eddig befektetett összeg húsz millió forint. A berendezések egy része felhasználható szennyvíztartályként. Így a kár öt millió forintra csökkenthető.
A nyereség alig fölmérhető.
- figyelő -
***
/Az alábbi két cikket a Rodata tervbe vett telephelyének körzetében élőktől kapta szerkesztőségünk./
Ha?! Ha? Ha?!

Nagy vállalkozásba kezdett a Rozmaring MGTSZ Rodata leányvállalata. Franciaországban megvásárolta a SEDEMAP francia cég veszélyes hulladék keverő telepének gépeit és itthon kívánják a gyógyszergyárban keletkezett veszélyes hulladékot bekeverni és elégetni.
Az eljárás veszélytelen a vezetők szerint. Mindenki, aki kis országunkban él, csak üdvözölhetné ezt a törekvést,
- ha a gépek mellé a pontos technológiát is haza hozták volna a Rozmaringosok; ebből viszont csak annyit kaptak, hogy az eljárás veszélytelen és a keverést a SEDEMAP "aktuális" javaslatai szerint lehetne végezni;
- ha a RODATA igazgatója közgazdász diplomáját nem úgy értelmezné, hogy az vegyész, műszaki, közegészségügyi és környezetvédelmi szakképesítést is jelent és nem kiáltotta volna ki magát abszolút szakembernek;
- ha tisztába lennének vele, hogy a mesebeli szellemet könnyebb visszajuttatni a palackjába, mint az ismeretlen, rendkívül veszélyes gyógyszergyári hulladék elégetése során keletkező veszélyt elhárítani az iskolák, óvodák, lakókörzetek felöl;
- ha tisztában lennének vele, hogy még ha csakugyan "veszélytelen" lenne is az eljárás, akkor sem szükséges ilyen veszélyes anyagokat befuvarozni a főváros belterületére – tüdejébe, és ott manipulálni velük, és elégetni őket; ezt ipari övezetben is meg lehetne tenni;
- ha tekintetbe vették volna a lakosság jogos tiltakozását Pesthidegkúton és Nagykovácsiban;
- ha figyelembe vették volna a jó szándékú, hozzáértő szakhatóság véleményét, és nem igyekeztek volna félrevezetéssel megszerezni a szükséges engedélyeket;
- ha a Pártbizottság a volt pártvezető RODATA igazgató és a jelenlegi pártvezető TSZ Elnök ellenében is használta volna józan munkás-paraszti eszét, és egyértelműen kimondta volna, hogy mindaddig nem lehet tárgyalni a terv megvalósításáról, amíg egyetlen ember életét és egészségét is veszélyezteti.

A hidegkúti és a nagykovácsi lakosság még nem alhat nyugodtan. Ez a környezetvédelmi rémálom még nem múlt el. Nem jelentették ki egyértelműen, hogy csak ipari területen valósulhat meg a létesítmény. Erről szó sincs, csak kertelést lehet érezni!

Ha ez a néhány ha nem lenne, csak üdvözölni lehetne a RODATA kezdeményezését.
Az egyértelmű tiltás csak 20 millió Ft kárt jelent – előfordul. Egy tragédia megfizethetetlen egészségkárosodást okozhat. Lehet, hogy csak tíz év múlva, lehet, hogy egy év alatt.
Mi nem akarunk súgni a hatalomnak, hogy mit tegyen.
De mi lesz, ha?
És ki fogja kimagyarázni?
***
Hetek óta áll a bál Pesthidegkúton – ha nem is a hagyományos sváb táncmulatság, hanem felháborodott lakók aláírásokat gyűjtögetnek, szervezkednek, tiltakoznak, a "zenét" a mulatsághoz a település nagy gazdája, a Rozmaring szolgáltatja, amelynek leányvállalata nem kevesebbre akart vállalkozni, minthogy megoldja kis hazánk "legnagyobb" környezetvédelmi kérdését, a gyógyszergyári veszélyes hulladékok megsemmisítését.

Történt ugyanis, hogy tavaly utazgattak a vezetők Franciaországban és belebotlottak – miért ne – egy Párizs környéki település közelében egy SEDEMAP típusú üzembe. Nosza vegyük meg, és a mozgássérülteket foglalkoztató vállalat igazgatója – közgazdász – mint szakértő, "parafálja" a szerződést.
Kötelezi magát, hogy 20 millió forint értékű gépet – "átvesz" a cégtől és itthon üzemelni fog a "veszélytelen" veszélyes hulladékkeverő telep. Az csak természetes, hogy a külföldi cég a technológiát nem bocsátja a magyarok rendelkezésére, hisz becs szó veszélytelen a gyógyszergyári veszélyes hulladék kezelése, és technológiai leírásként elegendő a "nyereg alatt húst puhító" magyar hatóságoknak, hogy majd a SEDEMAP mindenkori javaslatai alapján kell végezni a keverészést és kavarászást.

Hazaérkezvén a delegáció a nagy siker örömében eljárt a Hatalom illetékes nagyfőnökeinél, és közölte, hogy a nagy anyagi haszon mit jelenthet Budapestnek és II. kerületének. A nagy ötlet, hogy itt a város tüdejében, a "fokozottan védett légtisztaságú" területen, az OKTH /érthetetlen/ támogatásával kell megvalósítani a nagy művet, és az összekeverve éghető anyagokkal kell fűteni a virágházakat Pesthidegkúton. Nem számít az sem, ha a fűtőanyaggal esetleg ki lehet irtani akár egész Budapestet is!

Nosza irány a hatóság: engedélynek kinevezett emlékeztetők lebegtetése a "kis" hatóságoknál, félrevezetés, ijesztgetés, s látszólag meg is van a siker.

Dehát az érthetetlenség! Egyes okvetetlenkedők, hozzánemértők, akik nincsenek tisztában a népgazdasági érdekekkel, makacsul nemet mondanak és valódi technológiát követelnek.

Öt hónapos herce-hurca arról, hogy sok komoly tragédia után szabad-e a súlyosan mérgező ismeretlen veszélyes hulladékot naponta végig szállítani Pesthidegkút békés kertes útjain. Szabad-e az egymással ismeretlen módon összekevert anyagokat elégetni 300 méterre a kertes házaktól, 100 méterre egy lakóteleptől.

Országgyűlési képviselők, tanácsi mérnökök, Köjálosok vitatkoznak a téesz nagymultú közgazdász igazgatójával.

A lakosság – a sajtó – tiltakozik.
Csak a kerületi pártszervezet hallga. A fővárosi is. Elvégre lojálisnak kell lenni egy régi kollégával, a Rodata jelenlegi igazgatójával, mégha bele is pusztul a II. kerület és talán a főváros is.

Talán felülkerekedik végre a józan ész és talán lehet hinni Budapest II. kerületében is, hogy "ember küzdj és bízva bízzál!"
***

HALÁLIMPEX
A tisztelt olvasó nyilván felkapja a fejét a cím láttán. Most valamiféle élcelődésnek kell következnie, a tipikus glosszacím után. Pedig az ügy, amiről szó lesz, félig sem tréfa, és a címbéli cég igenis létezik. Léteznie kell, hiszen ügyletei egyre-másra kiderülnek. Nemzetközi kapcsolatai jelentősek, bevételei lényeges hasznot hoznak a népgazdaságak.

A tisztesnek egyáltalán nem mondható vállalat furcsa módon tevékenykedik. Importál és ezáltal és ezáltal exportbevételekre tesz szert. A külker ügyletek mögött természetesen maga a magyar állam áll és a kereskedésnek valószínűleg nincs irodaháza sem a Kossuth Lajos utcában, sem másutt. Sőt, az is lehet, hogy mindig más és más cég bonyolítja a titkos ügyleteket, de az is, hogy ugyanaz, de mindig más nevén. Nemrégen Flexum néven hallatott magáról a vállalat Mosonmagyaróvárnál. Egy osztrák vállalattal kötött szerződés értelmében évi 60.000 tonna komposztnak nevezett – valójában nehezen bomló anyagokkal és fémekkel telített veszélyes hulladékot – vett át, évi 15 millió schillinges tarifáért. Mindezt a helyi tanács és az országos környezetvédelmi hatóságok beleegyezésével, mígnem a lakossági felzúdulásra kipattant és botránnyá fajult a szemét ügy. Pesthidegkúton csaknem megismétlődött egy hasonlóan súlyos eset. Itt Rodatánnak hívták a Halálimpex egyik leányvállalatát és egy francia cég által kikísérletezett "titkos" technológia alapján összekevert hulladékokat égettek volna el. Mindezt Budán, úgy, hogy az életveszélyes vegyi anyagokkal megrakott tankautóknak az egész városon keresztül kellene haladniuk. Az üzlet ugyancsak a lakók éberségén múlott, és talán semmi sem lesz belőle.

Senki se tudja azonban – aki tudja, sajnos nem árulja el –, hogy ki bonyolította le azt az üzletet, mely szintén nem régen kötetett osztrák és magyar vállalatok között. Harmincezer m3 veszélyes méreggel átitatott föld cserél /talán már cserélt is/ gazdát, köbméterenként ezer schillingért. Talán nem kell külön magyarázni az üzlet lényegét. Természetesen az osztrákok váltak meg szülőföldjük egy darabjától és a magyarok kaptak pénzt érte. A bécsi metró építésekor találtak rá egy régen elfeledett vegyi üzem halálos hagyatékára. Egy munkás életét vesztette, jó okuk volt tehát az osztrákoknak, hogy megszabaduljanak tőle. Az osztrák környezetvédők nemrég nyilvánosságra hozott közleményéből azt is megtudhatjuk, hogy számos országnak felkínálták az üzletet, de csak a magyarországi hatóságok haraptak rá. A föld szállító konvoj megindult, hogy a máig sem ismert magyar falu közelében az osztrák szállítók lebillentsék halálos terhüket. A magyar állam minden különösebb megerőltetés nélkül harminc millió schilling devizára tett szert, a település mit sem sejtő lakói pedig talán örvendeznek, hogy egyik napról a másikra eltűnt, betömődött egy csúf bányagödör a határban. Évek, talán évtizedek fognak eltelni, amíg – a csupán feltételezések szerint vízben is oldódó mérgek – a csapadékvízzel a talajba, majd a kutakba, vagy a termőföldbe jutnak és váratlanul ölni kezdenek vaktában, csecsemőket, öregeket egyaránt. A bécsi vegyi üzemet is már rég lebontották, sőt egy új városrésszel építették körül, amikor a méreg váratlanul ölt. A szakértők különlegesen biztos védelmet szolgáló méregtemetőt tartottak volna csak alkalmasnak az elföldelésre. A hosszas keresés után kijelölt alsó-ausztriai falucska lakói azonban tiltakoztak a föld elhelyezése ellen.

Feltételezhető, hogy komoly okuk volt a hatóságoknak arra, hogy a Halálimpex eme üzletét mélyen titkolják, a méregtemető helyét ne hozzák nyilvánosságra, hogy a különlegesen biztonságos technikát ne ismertessék. Félő, hogy ugyanolyan hanyag módon jártak el, mint a mosonmagyaróvári szemét, vagy a pesthidegkúti keverőmű esetében. Valószínű, hogy a sebtiben lebonyolított nyerészkedési ügylet semmibe vette az alkotmányosan elismert állampolgári jogot, hogy bárki emberhez méltó környezetben éljen, de talán az élethez való jogot is. Mégsincs bizonyítékunk.
A nemzetközi szindikátus mélyen elrejtette a bizonyítékokat. Csak egyvalamit tudhatunk bizonyosan, hogy valahol Magyarországon ma harmincezer köbméter mérgezett föld, importált talaj időzített bombaként várja potenciális áldozatait. A közvélemény hallgat, s a Halálimpex talán épp most köti újabb gyilkos üzletét.

Budapest, 1986. július
Pálos Gergely
Lapzárta után A mérgezett föld dokumentumai címmel kétrészes cikk jelent meg a Népszabadságban /aug. 22. és 23./. Ebből kiderül, hogy az üzletet ez év februárjában kötötték, s a szentgotthárdi Rába-holtág feltöltésére használják a földet. A szentgotthárdiak nem tudván, milyen eredetű az oda szállított föld, építkezésekhez is fölhasználták azt.
Az újság szerint minden szakvélemény a földimport mellett foglalt állást, ennek ellenére az OKTH új vizsgálatot rendelt el, s a szállítások leállítását szorgalmazza. - szerk -
***

K Ö V E T K E Z Ő S Z Á M UN K T A R T A L M Á B Ó L
- Beszélgetés Günther Schobesbergerrel és Mary Kaldorral
- Csernobil hosszú távú egészségügyi hatásai
- Híd-vita, Magyarország 1986
- Menjünk fürödni?
- Savas esők Magyarországon