A 2013. júniusi árvíz rekordot döntött az egész hazai Duna-szakaszon, Mohács kivételével minden helyen meghaladta az eddig mért legmagasabb árvízszintet. A Duna Budapesten a Vigadónál 891 centiméterrel tetőzött, ami 24 centiméterrel több, mint az eddig mért legmagasabb árvízszint.
Levonult az évezred árvize. A baj csak az, hogy ezt az elmúlt évtizedben már többször elmondták. Budapestnél 834 cm az a vízszint, amely – statisztikai alapon – 100 évenként egyszer fordul(hat)na elő. A Duna azonban szemmel láthatólag fittyet hány a vízügyi statisztikáknak és valószínűségi előrejelzéseknek, mert 1965-ben 845 cm-t, 2002-ben 848 cm-t, 2006-ban 861 cm-t, míg idén, 2013. június 10-én 891 cm-t mértek a Vigadónál lévő vízmércén. Alig több mint 10 év alatt három alkalommal zúdult ránk olyan árvíz, amelynek a vízügyi szabványok szerint csak évszázadonként egyszer illett volna elönteni minket, jelezve, hogy – mint a népdal mondja – „nem úgy van most, mint volt régen”. Az adatokból nem csak az látszik, hogy az elmúlt századok árvízszintjeiből meghatározott árvízi valószínűségi becslések használhatatlanokká váltak napjainkra, hanem az is, hogy az árvizek egyre magasabban tetőznek. Mindez bizonyítja, hogy eleve rossz stratégia – tegyük hozzá, mindig is az volt – hogy az árvizekkel a gátak vég nélküli magasításával próbáltak versenyre kelni. Elszenvedői vagyunk annak az évszázados rossz vízügyi gyakorlatnak, amely a folyókat, esetünkben a Dunát, magas gátak közé szorított szűk mederbe kényszerítette. Jó ideje látható, hogy árvizek esetén a vízügy tulajdonképp a saját maga által létrehozott veszélyhelyzet ellen folytat heroikus küzdelmet, és arra költi számolatlanul a milliárdokat, hogy ezt a potenciálisan veszélyes helyzetet fenntartsa, ahelyett, hogy hosszútávú, biztonságos megoldásra törekedne. Pedig a képlet nagyon egyszerű: ha kétszer olyan széles mederben terülhet szét egy áradó folyó, akkor csak fele olyan magasságú árvízszinttel kell számolni. Ha kétszer olyan széles lenne a Duna ártere, mint amekkorává szűkítették, akkor most alig 5 méter magasságra duzzadt volna fel az árvíz a 9 méter helyett.
Egyre többször hangzik el, hogy hazánk aszállyal veszélyeztetett régióban található, és ennek ellenére az árvízi védekezés gyakorlata még mindig az, hogy az árvizet katasztrófaként kezelik, és minél gyorsabban le akarják vezetni azt a vizet, amire egyébként igen nagy szükség lenne az ország nagy részét sújtó általános talajvízszint lesüllyedése miatt. A fenntartható vízgazdálkodás és árvízvédelem alapja csak az árterület és hullámtér fenntartása, illetve növelése lehet, ahol árvíz esetén szétterülhet a folyó. A hullámtér csökkentése, gáttal való elszeparálása a folyótól hosszú távon öngyilkos stratégia akkor, amikor egyre magasabban tetőznek az árhullámok!
A XIX. századi Budapest vezetőségének rossz döntése volt, hogy ilyen szűkre szabta a Duna fővárosi szakaszát. Nyilvánvaló ez a mostani árvízkor is, amikor láthattunk, hogy a rakpartok mellvédjét homokzsákokkal magasították. Ebből a szempontból Tarlós István főpolgármester tökéletesen folytatja az elődei Dunával kapcsolatos hibás döntéseit, hisz azok példáján nem okulva, folytatni kívánja a fővárosi Duna-szakasz leszűkítését, és továbbra is a Római-partnál megmaradt az árterület megszüntetését erőlteti, ami nyilvánvalóan növelné a Budapest feletti árvízszintet, növelné a Budapest felett lakók árvízi veszélyeztetettségét.