A jó húsz év előtti vízlépcső tüntetések idején kezdett tudatosodni a magyarság éberebb részében, hogy az eljövendő idők legfontosabb természeti kincse a víz lesz, egyúttal a legveszélyeztetettebb is. Már akkor híre járt, hogy az ország talajvizeinek legfölső rétegei, tehát a közönséges ásott kutak erősen nitrátosak, és baj van a lentebbiekkel is. A mai Magyarország a Kárpát-medence nevű lavór közepe, szomszédaink bátran zúdítják ránk mocskaikat. Emlékezetes a Tiszán levonult ciánhullám, a Bodrog és a Sajó, a Szamos meg a Körösök gyakori elszennyezése szlovákiai és romániai üzemek által, újabban a fejlett és művelt Ausztria habosítja a Rábát.
*
Az országot fölkészületlenül érte a Duna jogtalan elterelése a csehszlovákok által 1992-ben, mely nagy tömegű víztől fosztotta meg hazánkat. Veszélyezteti a Kisalföld alatt a térség legnagyobb mélységi édesvíz-tárolóját, és a Szigetköz élővilágát, mivel kíméletlenül csökkentette a talajvíz szintjét és kiszárított számos mellékágat. A nemzetstratégia nélkül hánykolódó ország vezetése azóta sem tett semmit jogos tulajdonunk visszaszerzésére, noha a Hágai Bíróság fele-fele arányú vízmegosztásról döntött. Ez máig végrehajtatlan. Ma már kormánybiztosa sincs az ügynek.
Az itt látható grafikon mutatja az 1992, tehát az elterelés előtti talajvízszintet, utána a kegyetlen csökkenést, majd a fenékküszöb 1995-ös megépítése után a csekély javulást.

Világszerte sűrűbbek az óriás árvizek, és terjednek a sivatagok. Afrikában, Ázsiában, különösen Kínában és Kazahsztánban, de az USA-ban is. 2007-ban a félsivatagos Arizonát öntötte el az ár. Minálunk a Kiskunság sivatagosodik. Többek közt azért, mert irgalmatlanul bánunk élővizeinkkel, a tengerekkel, a folyókkal, a tavakkal. „Az utóbbi ötven évben megsérült, illetve elpusztult a korallzátonyok és a mangroveerdők fele, és megnégyszereződött a gátak közé szorított folyók száma.” A Balaton nagyrészt már körbe van betonozva. Miért? Pénzért.
A XVIII. században, a porosz osztrák háborúk idején, s majd a Napóleon elleni háborúk miatt megugrott a gabona ára. A kor politikusai és mérnökei arra gondoltak, hogy a folyókanyarokat kiegyenesítik, és a medreket gátak közé szorítják, miáltal termőföldet nyernek, a gátak pedig lehetővé teszik a hajóvontatást. Így is történt a Duna és a Tisza völgyében.
Hanem a talajvíz utánpótlása erősen csökkent, a halak ívóhelye megszűnt, az árvízszintek egyre magasabbak, a víz kirohan az országból: ivóvizünk mind kevesebb és drágább.
*
Vajon hogyan küzdöttek meg elődeink a folyókkal, az árvizekkel?
Sehogy, feleli nagy tudósunk, Andrásfalvy Bertalan, megszelídítették őket. A Duna mente népének ártéri gazdálkodása c. alapvető művében az Árpád-korig tekint vissza írott és egyéb adatok alapján. Kulcsszava egy vízgazdálkodási műszó, a fok, melynek értelmét a latin iratokban többször megmagyarázzák: „meder, kis folyó – a latin neveket mellőzöm – vízkapu, Duna-kapu, árok, halastó, csatorna, mesterséges vízágy, meder.” A fokrendszer mindezek füzére. A tudós Tolnában és Baranyában 243 fok nevét gyűjtötte össze XVIII-XIX. századi forrásokból, de számos fok létezett a Túladunán is, Solt és Baja között. Elég talán Foktő községet említeni, ahol a Vajas kijött a Dunából. A Vajas – neve a vájásból ered – régen hajózható csatorna volt. Mintegy száz kilométer hosszan kanyargott, s a folyamtól húsz kilométerre fekvő helyeket is bekapcsolta a vízi világba, pl. Hajóst.
Hogyan működött ez a rendszer?
Eleink a legfontosabb fokot „a Duna kisvízkor épített övzátonyába vágták, nem hagyták a folyóra, hogy árvízkor hol és mikor szakítsa áttermészetes gátjait, hanem az ember nyitott utat a víznek az ártérbe ott, ahol a legmegfelelőbbnek találta.” A régi térképek bizonyítják, hogy „egy-egy elárasztható ártéri völgyszakasznak többnyire a vízfolyás irányába eső legalacsonyabb pontján nyitottak utat az övzátonyon, így a víz alulról töltötte föl az árteret.” Apadáskor pedig ezen a természetes lejtőn keresztül távozott a folyóba. A fokrendszer az áradások erejét lecsillapította. A nagy vizeket csatornákkal szétterítették az egész ártérre, néhol 10-15 km-re is elvitték. Öntözték vele a kaszálókat, elvezették a természetes mélyedésekbe, melyek ily módon halastavakká váltak, majd apadáskor a víz, ahogy jött, visszafolyt a főmederbe, tehát nem mocsarasodott el a folyó völgye.
A halak a tavak sekély, langyos vizeiben ívtak, ám a nagyja már nem tudott visszatérni a Dunába, mert ezt a fokok szájánál rekesztékek, vejszék, fonott vesszőkerítések megakadályozták. A halastavakat meghatározott rend szerint halászták azok, akik a fokokat vájták, takarították, „hogy ne maradjanak áradás után lefolyástalan, pangó vizes területek.” Vagyis mocsarak. A természetes kiemelkedésekre – helyi szóval a göröndökre – települtek a falvak, a szállások, itt alakították ki a kerteket, a temetőket, a szántókat. A legelők, kaszálók erdők, gyümölcsösök gyakorta élvezték egy-egy magasabb árhullám termékenyítő hatását.
Az ily módon öntözött dús legelőkön tömérdek birka, ló, szarvasmarha, disznó tenyészett. Andrásfalvy két sűrűn szedett oldalon sorolja csak az almafajtákat, másfélen a körtéket. Továbbá húszféle szilvát, tíz-tízféle cseresznyét és meggyet termesztettek. Az igen koraiaktól a télálló fajtákig, így az év nagy részében friss gyümölcsöt ehettek az emberek. Miként a fokokat, úgy a gyümölcsösöket is közösen gondozták, a termésből ki-ki egy szekérrel vihetett haza. A fölösleget befőzték, aszalták.
A fokgazdálkodás távolabbi vidéket talajvizének szintjét is kedvezően befolyásolta, és kiegyenlítő hatást gyakorolt az éghajlatra: enyhítette a szárazságot, elejét vette a szikesedésnek. Ahogy Czigler László írja egy újságcikkben: „egyszerre jó az árvíz, a belvíz, az aszály és a szikesedés ellen!”
Nem tudjuk, hogy mikor tettek szert őseink ekkora vízépítési tudományra. Andrásfalvy idézi Radákovits József, azaz Vas Gereben „Alázatos értesítés” című röpiratát. Az ügyvéd-író képviselte a sárközieket a Hétszemélyes Tábla előtt úrbéri pörükben 1863-tól kezdődően. „A sárköziek a magyarság legrégibb törzséhez tartoznak, akik már a honfoglalás előtt itt éltek, nyelvük megegyezik a székelyekével. Nem voltak soha jogfosztott jobbágyok, előjogaikat 1514 után is elismerték.” Ez a hagyomány egybecseng László Gyula többek által vitatott kettős honfoglalás elméletével. Hogy így van-e, nem tisztem eldönteni. A fejedelemnevekből eredő helynevek: Taksony, Solt, Fajsz, arról tanúskodnak, hogy a X. századi ország hatalmi központja a mai kalocsai Sárköz környékén lehetett, ezt igazolja a nyelvrégészet is: tájegységeink csakis innen széttekintve nevezhetők Fölvidéknek, Délvidéknek, Tiszántúlnak, Dunántúlnak. E névadást hosszadalmassága, és az elnevező tekintélye gyökereztette bele az egész népbe. Az elnevező nem lehetett más, csak a „kormányzat”: a hatalmi központ, a fejedelmek és udvaruk – legalább egy évszázadon át innen vették számba birodalmukat. Az utolsó fejedelem, Géza sem ment messzire: a dunántúli Sárközben fekvő Decs nevét Gézára vezetik vissza némelyek: Deicsa, Geicsa – Géza. Mindez azt jelentheti, hogy térség lakói közel álltak a korabeli legfőbb vezetőkhöz, s egyúttal a tudáshoz: innen a lakók kiváltságai – biztos adataink vannak pl. Őcsény és Fajsz lakóinak kollektív nemességéről.
Tény, hogy a fok szó leírva először 1055-ben, a Tihanyi Alapítólevélben említtetik, s ugyanott többször előfordul a „ueieze”, azaz a vejsze szó is. A vejsze, a halrekeszték, a fokrendszer halászatának alapvető eszköze. Tehát ebben az időben, a honfoglalás után másfél századdal, már kiforrott a fokgazdálkodás. A dolog természetéből következik, hogy a tervezéshez és a kiépítéshez több nemzedék tapasztalata, közös munkája szükségeltetett, hiszen fok nem egy, a Dunából kivezető árok a másik végén egy halastóval, hanem – mint föntebb említettem – számos vizes létesítmény egybekapcsolódó füzére, amely az egész árteret behálózza, és a terepviszonyoknak tökéletesen megfelelve gondoskodik a vizek egészséges jártatásáról. A Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása c. műben leírt terület, meglehet, nagyobb ezer négyzetkilométernél!
Ahogy szaporodnak a fönnmaradt oklevelek, úgy sokasodik a fokok említése: a szó a XIII. században már igen gyakori.
Milyen vízmérnöki tudás kellett a rendszer kialakításához? Hatalmas! Annyi bizonyos, hogy az ezer év előttieknek alaposan ismerniök kellett a folyóvizek természetét, jelesül a Dunáét és a Tiszáét. Az áradások járását, erejét. Andrásfalvy írja, hogy a sok csatorna kivájását nem csak erővel, de nagy bölcsességgel is végezték. Rendszerint csak egy sekély irányárkot ástak, melybe alkalmas módon és pillanatban beeresztették az árhullámot, amely roppant erejével kiszélesítette és kimélyítette a medret. A csatornák általában négy-öt méter szélesek és két-három méter mélyek voltak, alkalmas vízi utak a göröndökön fekvő tanyák, termőhelyek, és a halastavak megközelítésére, termények, kisebb állatok szállítására. A 48-as szabadságharc szolgálatában a decsiek futárszolgálatot láttak el a Dunán keresztül, ugyanis a folyam és fokhálózat számukra nem akadályt, hanem előnyt, gyors közlekedést jelentett. Hála a kalocsai érsek ellenállásának, az ő birtokában lévő sárközi Duna szakasz érintetlen maradt – ennek köszönhetjük Gemenci erdő csodáját.
Ugyanennyire tisztában kellett, legyenek a föld, a táj adottságaival, a terepszintekkel, hiszen a víznek nem szokása fölfelé folyni. Természetesen a mai teodolitok, szintezők és a műholdas mérőeszközök nélkül oldották meg az árhullámok és apadások be- és kivezetését.
Andrásfalvy könyvében nem tárgyalja a feldunai, a tiszai, bodrogközi, rétközi fokrendszereket. Tudomásom szerint az említetteken kívül leginkább a Bodrogközben, Győr-Moson-Sopron megyében folyt az övéhez hasonló kutatás. Ott is ismertesek fokgazdálkodással járó helynevek, pl. Ásvány(ráró).
*
Hogyan fér mindez össze a régi magyarságról kialakított képpel, melyen kóborló, kalandozó magyarok csatangoltak szerteszét talpig kacagányban, és még a föld megmunkálásának alap eszközeit, a kapát, a lapátot sem ismerték? Sehogy.
*
A rendszer kiváló működésének köszönhetően szülőföldemen, a Sárközben, legalább ötszáz éven át(!) tizennyolc falu és egy mezőváros élt bőségben a török hódoltságig. Akkor a fokrendszer tönkrement, a gondozatlan csatornák nem vitték vissza apadáskor a vizet a Dunába. Mocsarak keletkeztek, nádasok, ingoványok, melyek elpusztították az addigi életrendet, de lehetővé tették a lakosság egy részének túlélését. A dunántúli és a túladunai Sárközben egyaránt. Némely helynév: „Hadásvány foka, Várad, Vettlevárad, Várszegi Duna, Bóvári (Bujvári?) Duna, Szentgyörgy váradja, Hajdúszállás, Hajdúülés, Hajdútemetés, Haramiás, Pulavár” apró vízi mentsvárakat jelöl. A természetes dombocskákat megmagasították olyképpen, hogy a helyet kerítő vizet mélyítették. A dombtető sánc fedezékében megbúvó földkunyhókban, sátrakban nem csak menekülők, de rablók is búvóhelyet találtak.
A maradék nép a török kiűzése, a Rákóczi-szabadságharc és a rácjárások elülte után próbálta az ősi rendszert föléleszteni, újjáépíteni, de az említett gabonakonjunktúra, és a fejlődés megpecsételte ennek a hagyományos gazdálkodásnak még inkább: életmódnak a sorsát. Az uradalmak és a több szántófölddel rendelkező jobbágyok a gátépítés hívei lettek, a többiek hiába tiltakoztak. A nyéki, decsi és pilisi szegénység közös levelet írt a Tekintetes és Nemes Vármegyének 1774-ben az ellen, hogy „a Dunából kiszolgáló fokok eltöltessenek, és tellességgel elzárassanak, ezen felül a Duna mentében oly töltés vettessék, hogy annak kiáradása meggátoltassék.” Szerintünk a várható haszon a munkának a századrészével sem fog fölérni” Ők egyenesen a pusztulásuktól féltek: „gyermekségünktől fogva itt lakunk, mind kisebb, mind nagyobb árvizeket értünk, ismerjük a föld csinnyát, tudjuk, hogy a vizek áradása nekünk hasznunkat szerzi, mert százazság idején bőséges kaszálást és marha legeltetést tapasztalunk, a halbul pediglen nemcsak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adónkat és porciónkat szerezhettyük.” A jobbágyok jól ismerték a gátszakadás veszélyét: „a munka pedig oly káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna, posvánnyá válna, és mind minékünk, mind marháinknak dögletességet szerezne hirtelen vissza nem mehetvén.” S valóban, az egyre-másra épített gátakat sorra elmosta a Duna. Csak jó száz év múlva, az l890-es évekre alakult ki az úgy-ahogy ellenálló védgátrendszer, amit azóta is szakadatlanul erősítenek. Minél magasabbak a gátak, annál hatalmasabbak a szivattyúállomások költségei, hiszen valahogy be kell juttatni a Dunába a kisebb vízfolyások, patakok vízhozamát, meg a pangó vizeket.
*
Persze a Duna továbbra is ki-kitört gátjai közül, a Tisza az utolsó tíz évben kétszer is okozott súlyos károkat, hiába magasították gátjait. Újabban az ún. Vásárhelyi terv keretében hatalmas víztározók építését határozták el, melyekbe beengednék az árhullámok vizét. 
Többek közt Nagykörűnél is épült egy hatalmas tározó, de egyéb is. Kisebb területen és teljesen más feltételek között a nagykörűiek megpróbáltak valamit megvalósítani a hajdani fok-rendszerből – Andrásfalvy Bertalan nyomán.
2001-ben a Tisza gát építéséhez az ártéri oldalon ásott hajdani kubikgödröket csatornarendszerrel kötötték össze, mely áradás után „egy zsilipen keresztül a Tiszába vezeti vissza a fölösleges vizet, mert a csatornák a Tisza felé lejtenek. Ugyanakkor a zsilip lehetővé teszi, hogy nyáron, az ott kikelt halak megmaradáshoz-fejlődéséhez elegendő víz maradjon vissza.” (községi honlap)

Föltámasztható-e a fokgazdálkodás? Ismerjük-e lakóhelyünk földjének-vizének csínyját? Tudnánk-e hatalmas közös munkát végezni a hosszú távú haszon reményében? Engednék-e a mai tulajdon- és pénzviszonyok? Szeretnénk-e újra közös, egymással és a természettel közös életrendben élni?

Czakó Gábor