Ha ló nincs, szamár is jó; ez a cinikus elv, a rendszerváltozás értelmének megkérdőjelezéseként, brutális nyíltsággal kezd felszínre törni a végérvényesen soha le nem győzött, csupán taktikusan háttérbe húzódott bős-nagymarosi tervvel kapcsolatban, látszólag anarchisztikus napjainkban. Látszólagos anarchiáról beszélünk, mert itt nem összevisszaságról van szó. Ha az MSZMP, majd az MSZP koalícióban az SZDSZ-szel nem tudta befejezni a Művet, Nagymarosostul, mindenestül, mert útjában álltak a handabandázó környezetvédők és hazafiak, építse meg akkor a gátakat a KDNP és a Fidesz.
Az MSZMP örök. Látnivaló, hogy a következő választásokat a Fidesz fölényesen meg fogja nyerni; az MSZMP arctalan erőinek nincs más feladatuk, mint hogy ráüljenek a kedvező hullámra, beépüljenek a KDNP-be és a Fidesz-be, megmutassák nekik, mekkora pénzeket lehet Brüsszelből lehívni, és a győzelem mámoros pillanatában meggyőzzék őket, hogy ideje már építkezésekbe fogni. A magyarokat könnyű becsapni, elég, ha elkezdünk nekik leküzdendő tabukról beszélni, ezúttal Nagymarossal kapcsolatban.
Nem kell ahhoz a húsosfazekak közelében ülni, hogy észrevegye az ember a gyanús jelek szaporodását, a startpisztoly dörrenése azonban, a Dunaszauruszt megálmodó Mosonyi Emil halálhírét követően Bertók Lászlónak a Magyar Nemzet május 17-i számában megjelent cikke volt, amely szintén leküzdendő tabukról beszélt, és arról, hogy "Mosonyi Emil vízmérnök sem lehetett próféta a saját hazájában".
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy Mosonyi nemzetközi mércével is jelentős munkásságát sok elismeréssel méltatták. Ám kivételes képességeit az ország szempontjából katasztrofális módon használta fel, elsősorban a bős-nagymarosi erőmű tervezésével, és annak több évtizeden keresztül tartó szorgalmazásával, miközben a globális környezeti változások évtizedeiben a világ rég túlszaladt az általa képviselt szemléleten. Az ökológia nem egy ízben írta már át a tudományos eredmények jelentőségét és ezzel az alkotó megítélését is: a legelgondolkodtatóbb példa P. H. Müller esete, aki az 1970-es években betiltott DDT-vel kapcsolatos kutatásaiért 1948-ban Nobel díjat kapott.

A vízügy történetének megítélése tele van kérdőjelekkel. Míg szakmai berkekben sokan a tényekről megfeledkezve hozsannáznak a múlt nagyszabású tájátalakítási munkálatainak, addig egyre többen ébrednek rá arra is, mennyi kárt okoztak a hibás vízügyi beavatkozások. Szegedet például a Tisza helytelen szabályozásának következményeként mosta el az 1879-es nagy árvíz! Az árterületek csökkentése, az ártéri mezőgazdaság, állattartás felszámolása miatt földönfutóvá váltak tömegei kezdetben a kialakulófélben lévő magyar kapitalizmus ipari tartalékhadseregét adták, néhány évtizeddel később az Amerikába kitántorgók tömegét duzzasztották. A Hanság lecsapolása csak sztalinizmus lendületében tűnt sikersztorinak, a Duna-Tisza közének vízlevezető árkokkal való szétszabdalásának eredményét pedig ma már a terület elsivatagosodása hírdeti. A kiskörei víztározót és a létrejött Tisza-tavat a hazai vízügy büszkeségeként említik, noha már építésekor sem tudták felduzzasztani a tervezett vízszintre, mert a környező tanyák a megemelkedett talajvízszint miatt kezdtek összedőlni (ami jól jelzi a kor jeles vízmérnökeinek, köztük Mosonyi Emilnek a mérnöki előrelátását). Azóta a Tisza 50 százalékban feltöltötte a tavat, és már csak néhány évtized kell ahhoz, hogy fokozatosan az egész tó mocsárrá alakuljon át.
Mosonyi Emil életpályájának elemzésekor nem tekinthetünk el attól, hogy egy év híján kerek egy évszázadot élt meg, és ezalatt az idő alatt nem csak a műszaki tudományok, de az ökológia is hatalmas fejlődésen ment keresztül. Az 1910-ben született Mosonyinak a Horthy-korszakban kezdődő karrierje a Rákosi-korszakban ér hazai csúcspontjára, majd 1964 után nyugaton folytatódik. A vízépítő szakmának a múlt század 30-as éveiben elért látványos - leginkább szovjet - eredményei minden bizonnyal inspirálólag hatottak az ifjú vízépítő mérnökre. 22 éves egyetemista, amikor beüzemelik a dnyeperi (Európában akkor legnagyobb) vízerőművet (1932). 45 éves, amikor elkezdik építeni a Kujbisevi víztározót, Európa legnagyobb víztározóját (1955). 50 éves, amikor megépítik az Aral tó kiszáradását előidéző (a tavat tápláló folyókat megcsapoló) csatornákat (1960). 67 éves, mikor aláírják a bős-nagymarosi erőműrendszer szerződését (1977).
78 éves, amikor megalakul az IPCC, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (1988). 80 éves, amikor Európában elkezd jelentősen csökkenni az ózonréteg (1990).
87 ĂŠves, amikor megszĂźletik a KiotĂłi egyezmĂŠny (1997). 90 ĂŠves, amikor a nagypolitika beismeri a globĂĄlis felmelegedĂŠs, a klĂ­mavĂĄltozĂĄs tĂŠnyĂŠt (2000).
Mosonyi, amikor a magyar-szlovák államközi szerződést aláírják, már nyugdíjas korú. Egy idős embernek végül is nem vethető a szemére, ha szakemberként nem tud megújulni, és még 95 évesen is azt az álláspontot képviseli, amelyet ötvenes éveiben. Munkássága méltatásában rendre kiemelik, hány országban tervezett vízerőművet. Ha a felsorolást megnézzük (Ghána, Nigéria, Burma, Egyiptom, Pakisztán, Kína stb.) láthatjuk, csupa fejlődő ország, ahol nem hogy a 60-as, 70-es években, de még ma sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a környezetvédelemnek. A mi vízépítő mérnökeink környezetvédelmi érzékenységének viszont 2010 felé haladva mégiscsak meg kellene már haladni a 1970-es évekbeli fejlődő országokét.

Az elmúlt évtizedekben a technokrata szemlélet szinte felfoghatatlan válságba sodorta a Földet és az emberiséget. Ez idő alatt olyan vízügyes generációk nőttek fel, és jutottak pozícióba hazánkban, akik szemléletükben ugyanúgy nem változtak, mint Mosonyi Emil 80 és 100 éves kora közt, és terveiket hallgatva az ember úgy érzi, mintha a sztalini kor vízmérnökei reinkalnálódtak volna kis hazánkban. Hinné-e valaki ép ésszel, hogy pár éve még komoly vízügyi tervek készültek, hogy a Rába vizét bevezessék a Balatonba? Hogy komoly tervek vannak jelenleg arról, hogy a Mosoni-Duna torkolatát arrább helyezzék? Hogy jelenleg is tervek készülnek arról, hogy a szigetközi, alig 35 kilométeres Duna-szakaszra 3 gátat építsenek a magyar vízügyi szakemberek? Ezek után talán az sem meglepő, ha a szentendrei vízbázist és Budapest vízellátását tönkretevő nagymarosi erőmű megépítését is újra szorgalmazni kezdik, ki tudja, már hányadszor!
A hazai vízügy meghatározó szakemberei mintha még mindig az 50-es évek "legyőzzük és átalakítjuk a természetet" szemléletében élnének. Céljuk nem az, hogy a kor kihívásaira, a globális felmelegedés látható következményeire korszerűen válaszoljanak (az ivóvízkészletek fokozott óvása, a nagy biológiai sokféleségű vízparti élőhelyek őrzése, a természetes környezet, a természetközeli vízpartok rekreációs célú megtartása). Mára eljutottunk oda, hogy alig van szabad vízfolyása az országnak, nincsenek természetes, természetközeli folyó-partszakaszok, vagy ha vannak is, azokra a vízügy úgy tekint, mint műszaki önmegvalósításának újabb terepére, hogy az ílymódon megnyert pályázatokkal és közbeszerzésekkel tartsa működésben az eszközparkját és alvállalkozói rendszerét.

Egyre több közgazdasági szakember állítja, hogy a nem is oly távoli jövő igazi kincse a "kék arany"-nak nevezett víz lesz. Vannak országok, ahol a globálisan beszűkülő vízkészletek miatt elképzelhetetlen volna, hogy több mint 50 évvel ezelőtt kiötölt duzzasztókat építsenek ivóvízbázisok tetejére, és bizonyára vannak olyan országok ahol egy ilyen célt kitűző konferenciát a környezetvédelmi miniszter széles ívben elkerülne. A mi országunk nem ilyen ország.
Az, hogy ma Magyarországon egyes körök, összhangban a szlovák érdekekkel, a bős-nagymarosi erőműrendszer eredeti tervének megvalósítására törekednek, nem újdonság. Hogy olyan tervek megvalósításáért küzdenek, amelyek a dunai ivóvízbázisokat elszennyeznék, tönkretennék, nem újdonság. Hogy olyan konferenciákat szerveznek, olyan műszaki tervekkel állnak elő, amelyek a folyamatban lévő, a Szigetköz vízellátását rendezni kívánó magyar-szlovák kormányközi tárgyalások magyar esélyeit rontják, nem újdonság az sem. Az viszont újdonság, hogy ezeken a kerekasztal megbeszéléseken most már rendre megjelenik a környezetvédelmi és vízügyi miniszter, a saját minisztériumában folyó, több éves munka eredményességét veszélyeztetve ezzel. Tavaly októberben, a térség MSZP-s képviselőjének vezetésével szerveztek először ilyen kerekasztal-konferenciát Budapesten. A helyi lobbyérdekeket szolgáló, a helyi vízügyi vezetők által erősített "környezetvédő szervezet", a Szite által kidolgozott műszaki javaslat szerint a 35 kilométer hosszúságú szigetközi Duna-szakaszra három gátat kellene építeni, aminek már magában véve is az ivóvízbázist súlyosan veszélyeztető hatása volna; ezt az önkényes ötletet pedig miniszteri megnyitóval tárták a nyilvánosság elé.
Akkor még azt hihettük, hogy a miniszter csak tájékozatlansága miatt jelent meg a kormányzat több éves erőfeszítéseit gyengítő kerekasztal megbeszélésen. Idén májusban viszont egyértelművé vált, hogy a miniszter nagyon is céltudatosan jelenik meg a Szigetköz vízellátását a "bős-nagymarosi ügytől függetlenül" megoldani kívánó (?!!) helyi képviselői kezdeményezésen, méghozzá nem is egyedül, hanem az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának KDNP-s elnökével együtt. Bár a kerekasztal-megbeszélés hivatalos programja az volt, hogy bejelentsék az Alsó-Szigetköz vízpótlásának 6 milliárd, a Mosoni-Duna rehabilitációjának 5 milliárd forintos támogatását (már az is kétségeket ébreszt, hogy a Mosoni-Duna "egységes vonalvezetésű partjának kialakítására" a jelenlegi gazdasági helyzetben valóban kell-e milliárdokat költeni?), de nem felejtettek el kitérni a helyi képviselőnő által szorgalmazott három gát építésének tervére sem. Meglepő módon mind a miniszter, mind a környezetvédelmi bizottság elnöke biztosította a megjelenteket, hogy támogatják a helyi képviselőnő össz-szigetközi álláspontként propagált elképzelését (amely a szigetközi kavicsrétegek alatti ivóvízbázist elszennyezné). Ami figyelemre méltó, ugyanis a minisztériumban nyár közepére ígérik, hogy a Stratégiai Környezeti Vizsgálat eredményeként leteszik az asztalra a környezetvédelmi minisztérium javaslatát, hogy milyen műszaki megoldást javasolnak megvalósításra Szigetközben.

Amikor viszont erről Németh Zsoltot, a Külügyi Bizottság elnökét kérdeztük, ő elmondta, hogy határozottan ellenez minden olyan tervet és lépést, amely a magyar-szlovák tárgyalások Magyarország számára kedvező kimenetelét veszélyezteti. A fenti eljárásokról pedig megalapozottan feltételezhető, hogy ebbe a körbe tartoznak; a hágai eljárásra gyakorolt hatásukat tehát mielőbb alapos elemzés tárgyává kell tenni. A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügye valóban politikai, sőt, nem csekély mértékben pszichiátriai kérdés; mert hát mi szükség volna egy ilyen ökológiailag iszonyatosan romboló, viszont rendkívül költséges és energetikailag csekély hasznot hajtó Műre? Semmi. Szinte semmi, ha eltekintünk attól, hogy egy szűk gazdasági és technológiai érdekcsoport így tetszőleges ideig élősködhetne tovább az akkor már egyetlen hatalmas holttetemmé váló ország testén.
A bős-nagymarosi ügynek mély értelme van. Nem hiába, hogy az "előző rendszer" - rendszernek rendszer, de aligha "előző" - bukását elsősorban a nagy dunai tüntetések okozták (valami azért mégiscsak összeomlott). Apokaliptikus időket élünk, és az apokalipszis lelepleződést jelent; kísérteties szakadékban tárul fel előttünk ember és ember, ember és természet viszonyának végromlása. A nagymarosi körtöltés elbontása is, annakidején, az ebből való megváltódás reményét testesítette meg. Ma is még, újra, mint valami résen, betör hozzánk valami fény, amely felé fordulnának az emberek. Ha ebbe a résbe megint beleállnak a gátépítők, akkor ebben az országban már soha többé nem fog hinni senki senkinek. Akkor sem, ha megint sikerül bemesélni az embereknek, mint 2004 decemberében, a népszavazáskor, hogy ennek így kell lennie.
Akkor Isten legyen irgalmas nekünk. "Magyarországon mindenki torkig van", mondta Orbán Viktor - torkig vagyunk a vízlépcsőépítőkkel is.