Nem várt cikk jelent meg a Duna elterelésének 25. évfordulója kapcsán a Greenfo.hu-n Szabó Gábortól, aki a HVG lapjain többször írt ismertetőt a bős-nagymarosi erőműrendszerről és annak máig tartó következményiről. Szabó Gábor önmagát „környezetvédő újságíróként” definiálta a „Huszonöt éve terelték el a Dunát” című cikkben, amelyben relativizálta a Duna elterelése okozta károkat, és alapvetően a hazai környezetvédőket ostorozta a Duna eltereléséért. Ezzel a cikkel csaknem egy időben jelent meg Szabó Gábor hasonló témájú írása a HVG-ban, ahol, hogy álláspontját alátámassza, azt a Jakus Györgyöt szólaltatta meg, aki a Duna elterelésekor az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatója volt, akit Moldova György az ezirányú könyvében a „vízlépcsőrendszer leghitelesebb szakértője”-ként nevez, aki a hágai pert követő Nemcsók féle titkos tárgyalások szakértőjeként közreműködött abban, hogy Nemcsók János kettő, a Dunakanyar feletti gát megépítésére tegyen javaslatot annak ellenére, hogy a hágai ítélet kimondta, hogy Magyarország nem köteles megépíteni a nagymarosi duzzasztót, és aki mindig is a bős-nagymarosi erőműrendszer teljes megépítését szorgalmazta. Hogy Szabó Gábor – környezetvédelmi újságíróként – miért Jakus Györgyöt gondolta mérvadó véleményként megjeleníteni cikkében, és miért nem olyan vízgazdálkodási szakembereket, akik a folyók duzzasztása és szűk ártérbe szorítását nem tartják elfogadhatónak, vagy ökológusokat, akik hitelesen elmondhatták volna a szigetközi mellékágrendszerben fellépő ökológiai károkat,az egy másik bejegyzés témája lehetne, most a Greenfo.hu-n megjelent vitát adjuk közre. Szabó Gábor „Huszonöt éve terelték el a Dunát”  című írását itt olvashatják, míg Bárdos Deák Péter válaszát, amely a Greengo.hu-n jelent meg (itt), bejegyzésünk után olvasható.

A bős-nagymarosi erőműrendszer ügyében 1992-ben csak rossz és még rosszabb között lehetett választani.

Meglepő ezt a cikket és a szerzőjét környezetvédőnek titulálni – legalább is ezt az itt olvasható cikk alapján nem tenném. Lehet lamentálni azon, hogy 25 éve jól ítélte-e meg a Duna-kör a C variánst. Nyilván nem. Lehet lamentálni Hajóssy Adrienn szerepén is, talán teljes joggal, de sok értelme nincs, mert ma már ez is történelem.
Viszont a megépült dunacsúnyi-bősi erőműrendszer kárairól ma is jelen időben beszélhetünk: a károk elfedéséhez – elfedéséhez, és nem megszüntetéséhez – eddig mintegy 20 szűkítőt és bukógátat építettek a Duna elterelése után kiszáradt Szigetköz mellékágrendszerébe. A szigetközi Öreg-Duna vízszintje több métert süllyedt le. Hogy ezen a 40 km-es szakaszon a károkat enyhíteni tudják, rövid távon 4, hosszú távon 8 komplex keresztgátat kívánnak építeni, erről folynak a 2015-ben elkezdett nem igazán publikus vízmegosztási tárgyalások Szlovákiával – a költségeket csak becsülni tudjuk, hogy több tízmilliárd forintra rúgna. Bősről az alvízcsatornának Dunába ömlő vize olyan medereróziót, medersüllyedést okozott még a Mosoni-Duna torkolatánál is, hogy abból – mint a helyiek mondták – „kicsúszott” a víz a Dunába, és ezért a Mosoni-Dunára torkolati záróművet – egy újabb duzzasztót – kívánnak építeni 20 milliárdért.

Ezekkel a károkkal kapcsolatban teszi fel a kérdést  a cikk írója, hogy, idézem: „És tessék mondani, hol vannak azok a károk, amiket magam is jósoltam? És ha vannak, nem lehetne enyhíteni?” Ezekről a károkról nem tudni, több, mint tájékozatlanság. Ezekről a károkról megfeledkezni az elterelés 25. éve kapcsán, és úgy állítani be az erőműrendszer ellen akkor tiltakozókat, hogy helytelenül cselekedtek, több mint vízlépcsőpárti elfogultság. Arról megfeledkezni, hogy az eredeti tervek és megállapodások mindössze 50 köbméter vizet juttattak volna másodpercenként a Dunába – az elmúlt években nyáron bejuttatott 600 köbméter másodpercenként is kevésnek bizonyult – több, mint feledékenység, több, mint tudatlanság.

Ez a jelenlegi nyári 600 köbméteres vízhozam nem a szlovák vízügy jóindulatának köszönhető, hanem azt a két ország közti hosszas jogvitában sikerült kicsikarni.

Ha magyar részvétellel terelik el a Dunát, akkor nem lett volna jogi alapunk több vizet követelni, mint az eredeti szerződésben leírt 50 köbméter. Ha közösen tereljük el a Dunát Dunacsúny helyett Dunakilitinél, nagyobbak lennének a környezeti károk, nagyobb ártér, több mellékág esett volna a tározóépítés áldozatául. Jól hangzó, de hamis vízügyi blöff, hogy akkor Dunakilitinél kezünkben lenne a víz ”kulcsa”, azaz annyi vizet engednénk az Öreg-Dunába, amennyi jól esne. Ugyanis ha egyoldalúan több vizet engednénk a Dunába az egyezményekben leírtaknál, akkor szerződést szegnénk, ami ellen Szlovákia bírósághoz fordulhatna, sőt, végső esetben ugyan úgy elterelhetné a Dunát Dunacsúnynál, mint azt 1992-ben tette, vagy legalább is zsarolhatná vele a magyar kormányt. Ha az Antall kormány nem bontotta volna fel a vízlépcső szerződést, és magyar részvétellel tereltük volna el a Dunát, a nagymarosi erőművet is meg kellett volna építenünk, amely duzzasztóról lezúduló víz turbulens áramlása tönkretette volna a mederágyat az alvízi szakaszon, elpusztítva ezzel a szentendrei sziget ivóvízbázisát, amely Budapestet látja el ivóvízzel. A nagymarosi duzzasztó 9 méteres duzzasztási szintje miatt meg kellett volna emelni 120 km hosszúságban az árvízvédelmi töltéseket felfelé. A felduzzasztott víz alá került volna több sziget, víz alá kerültek volna és elpusztultak volna az ártéri ligeterdők – csak hogy a környezetvédő újságíró által „elfeledett” potenciális károk sorát tovább folytassuk.

A bős-nagymarosi erőműrendszer ügyében 1992-ben csak rossz és még rosszabb között lehetett választani, 25 év távlatában, a jelenlegi környezetvédelmi normákat, a Víz Keretirányelvet figyelembe véve nyugodtan kijelenthetjük, hogy az akkori kormányzat a kisebb rosszat választotta. Ezt egy önmagát környezetvédelminek tituláló újságírónak illene átlátnia 25 év távlatából.

Bárdos Deák Péter
a Duna Charta elnöke

2017. október 30.