A hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hozta meg döntését a Bős-Nagymarosi Terv ügyében. A Horn kormányzat ki szerette volna használni a választásokig hátra lévő néhány hónapot az ítélet végrehajtásáról szóló megállapodás megkötésére. Nemcsók János, miután kormánya nevében beleegyezett a Dunakanyarban építendő második vízlépcsőbe és lemondott a Duna eredeti medrébe juttatandó bármilyen további vízmennyiségről, könnyűszerrel meg tudott állapodni szlovák kollégájával.

A Nemcsók-Baco-féle megállapodás-tervezetet 1998. február 28-án ad referendum (a későbbi megerősítés fenntartásával) aláírták, és ennek híre azonnal hatalmas felháborodást keltett a magyar közvéleményben, amely a környezetvédelmi megfontolásokon túl az ancien régime jelképes rehabilitációját is látta benne. A tiltakozások hatására a megállapodás-tervezet megerősítéséről a döntést Hornék a választások utánra halasztották. A szégyenletes megállapodás-tervezet feltétlenül hozzájárult a Fidesz választási győzelméhez.

A Magyarország számára rendkívül kedvezőtlen megállapodás-tervezet mellett a Horn kormány azzal is rontotta hazánk helyzetét, hogy a Nemzetközi Bíróság ítélet kihirdetését követően lejáró, Magyarország által ideiglenesnek tekintett vízmegosztási rendet az ítélet végrehajtásáról szóló tárgyalások végéig meghosszabbította. Tette ezt annak ellenére, hogy a Nemzetközi Bíróság ítéletének Magyarország részére legkedvezőbb pontja éppen az volt, hogy határozottan lényegesen több víz bocsátását kívánta meg a Duna eredeti medrébe.

A választásokat követően az Orbán Viktor vezette kormány deklarálta, hogy elutasítja a megállapodás-tervezetet, és a kinevezett kormánybiztos, Székely László ennek szellemében kívánt volna tárgyalni szlovák partnereivel. Az akkor Szlovákiában hatalmon lévő Meciar-kormány azonban ezt nem volt hajlandó tudomásul venni, és 1998. szeptember 3-án keresettel fordult a hágai Nemzetközi Bírósághoz. Szlovákia a keresetlevélben kérte, hogy a Bíróság állapítsa meg Magyarország felelősségét az ítélet végrehajtásáról szóló tárgyalások megfenekléséért, továbbá, hogy tűzzön ki határidőt a feleknek a korábbi ítélet végrehajtásáról való megállapodásra. A határidő eredménytelen elmúlása esetén Szlovákia szerint a Bíróságnak az 1977-es vízlépcső-szerződés rendelkezéseinek maradéktalan megvalósítását (azaz a visegrád-nagymarosi gát felépítését) kellene elrendelnie.

1998 októberében választásokat tartottak Szlovákiában, amelynek következtében megbukott a Meciar-kabinet és Mikulas Dzurinda alakíthatott kormányt. Bár Szlovákiának a hágai Nemzetközi Bíróságra beadott keresetét a Dzurinda kormány sem vonta vissza, megegyezés született, hogy a magyar kormány álláspontjának (Written Statement) benyújtását követően az eljárást a felek felfüggesztik. Ez az eljárás tehát immár tizenkét esztendeje függőben van, és a magyar fél érdemi ellenkérelmeinek előterjesztésével bármikor újra indíthatja.

A Székely László vezette küldöttség először 1998 decemberében találkozott a szlovák delegációval. Több eredménytelen tárgyalási fordulót követően 1999 májusában áttörést jelentett, hogy a két fél megállapodott, a magyar fél terjeszt elő részletes rendezési tervet, amelyet azután a felek közösen megvitatnak. A dunai kormánybiztos 1999 végén terjesztette elő a magyar fél rendezési javaslatát, amelyre a szlovákok 2000 decemberében adtak részletes választ. Ebben a szlovák fél írásban is elismerte, hogy jogi eszközökkel sem kényszerítheti Magyarországot a Nagymarosi Vízlépcső felépítésére, és késznek mutatkozott megvizsgálni, hogy a Duna eredeti medrébe több vizet bocsásson. A magyar fél 2001 áprilisában részletes megállapodás-tervezetet is átadott Szlovákiának a bős-nagymarosi ítélet végrehajtására.

A szlovák fél 2001 júniusában beleegyezett, hogy a felek két munkacsoportot állítsanak fel: vízgazdálkodási munkacsoportot a két fél által kölcsönösen átadott komplex rendezési javaslatok tanulmányozására, a jogi munkacsoportot pedig az ítéletből fakadó jogi következtetések levonására és a magyar által előterjesztett szerződéstervezet megvitatására. A megbeszélések ezen szakaszában a szlovák fél is többé-kevésbé jóhiszemű tárgyalásokat folytatott, ugyanakkor a résztvevők számára teljesen világosan látszott az a szlovák reménykedés, hogy ha sikerül a tárgyalások folytatását minél alacsonyabb szintre szorítani, a "politikát" háttérbe szorítva majd a műszaki szakértők megegyeznek egymás közt - reményeik szerint a szlovák fél álláspontjához közeli végeredménnyel.

Az 1998-as választási kampányban a Dunai Kormánybiztos és irodája jól dokumentálta Medgyesy Péternek a Grósz kormány miniszterelnök-helyetteseként a Duna-ügyben betöltött dicstelen szerepét, ezért a választásokat követően a szervezeti egység rövidesen teljesen felszámolásra került. A Medgyesy kormány hivatalba lépését követően, 2002-ben, a tárgyalások menete semmivel sem igazolható szomorú fordulatot vett. A Medgyesy kormány hosszú időn keresztül elmulasztott felelős politikai vezetőt kinevezni a Duna-ügy képviseletére, ezért a tárgyalások értelmetlenül, Magyarországnak felróható módon két esztendőre megszakadtak, és csak 2004 tavaszán folytatódtak újra.

A tárgyalások 2004. áprilisi fordulóját a szlovák fél felhasználta arra, hogy átadja az alábbi baljós című dokumentumot: "A szlovák kormányküldöttség állásfoglalása arról, hogyan lehetséges az 1977-es szerződés céljait teljesíteni a hágai Nemzetközi Bíróság ítélete alapján". A dokumentumról azt állították, hogy már 2002 októberére elkészült, azonban a magyar fél időhúzó magatartása miatt nem volt mód azt előbb átadni. Az átadott állásfoglalás gyökeres szakítást jelentett a szlovák félnek a Nemzetközi Bíróság előtt és az ítélet végrehajtásáról szóló tárgyalások során addig képviselt álláspontjával. Az ítéletet a szlovákok ettől kezdve egyetlen pontban kívánták figyelembe venni, amely szerint az 1977-es szerződés hatályban van. Állásfoglalásukban a szlovák fél a visegrád-nagymarosi létesítmény felépítését követelte és egyetlen nyitott kérdésként a csúcsrajáratás mértékének a meghatározását jelölte meg. Az új szlovák álláspont nemcsak a szerződésben lefektetettek, de a Közös Egyezményes Tervbe foglalt valamennyi műszaki paraméter maradéktalan megvalósítását várta el a magyar féltől.

A szlovák fél maximálisan kihasználta a Medgyesy-kormány tehetetlenségéből fakadó helyzeti előnyét. Olyan anyagot adott át a magyar delegációnak, amelyet a leghatározottabban vissza kellett volna utasítani, de a magyar illetékeseknek két év időhúzás után erre nem volt bátorsága. A magyar fél a válaszul adott szakmai anyagban ugyan cáfolja a szlovák jogi érveket, de meg sem kísérelte Szlovákiát szembesíteni a Nemzetközi Bíróságon és az ítéletről szóló tárgyalások korábbi szakaszaiban kifejtett nyilatkozataival, amellyel pedig a szlovák delegáció rosszhiszeműsége könnyedén bizonyítható lett volna.

A szlovák és a magyar fél ezt követően további egy esztendőt töltött azzal, hogy megállapodjon arról, hogy a jogi és a vízgazdálkodási munkacsoportoknak milyen kérdéseket kell megvizsgálnia. Mi sem jellemzi jobban a tárgyalások színvonalát, minthogy a szakértői munkacsoportok felállítása után négy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a felek megállapodjanak a munkacsoportok mandátumáról 2005. márciusában. Igaz, a munkacsoportoknak alig egy esztendő alatt sikerült elvégezniük a feladatukat: tisztázták, hogy lényegében egyetlen közösen feltett kérdésre sem tudnak kölcsönösen elfogadható választ adni.

A szakértői munkacsoportok 2006 márciusában fejezték be eredménytelen tárgyalássorozatukat, ezt követően némi tanácstalanság után a kormányküldöttségek októberben találkoztak, és megállapították, hogy a tárgyalásokat ezen a szinten kell folytatni, mert a munkacsoportok "kimerítették a lehetőségeiket". Két hónappal később Szlovákia saját szerződéstervezettel állt elő, amelyben ideiglenesen lemondott volna az alsó erőmű felépítéséről, a bősnél termelt energia kizárólagos szlovák hasznosítása és a vízmegosztási status quo fenntartása mellett. A magyar delegáció 2007 márciusában válaszolt egy újabb megállapodás-tervezettel, azonban a felek nézeteinek szakadékszerű távolsága miatt a további egyeztetések az ítélet végrehajtásáról szóló egyezmény kidolgozásáról elakadtak.

Mindkét fél számára egyértelművé válhatott 2007 derekára, hogy a további kétoldalú tárgyalásoktól semmiféle eredmény nem várható. 2007 novemberében a tárgyalódelegációk mégis megegyeztek, hogy nemzetközi részvétellel közös környezetvédelmi hatásvizsgálatot folytatnak le valamennyi, az ítélet végrehajtása céljából a felek által előterjesztett megoldási javaslatról. A közös megállapodás szerint a hatásvizsgálatot lezáró jelentést csak konszenzussal lehet elfogadni, ennek hiányában az eljárást 2009. december 22-én befejezettnek kell tekinteni.
A hágai nemzetközi bíróság is próbált nyomást gyakorolni a tárgyaló felekre: 2009 januárban felszólította a két felet: szülessen végre már valamilyen megállapodás az 1997-es bírósági ítélet végrehajtásával kapcsolatban, hisz a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos per jelenleg a legrégibb aktív per Hágában. Ennek ellenére a szlovák tárgyaló fél már 2009 őszén egyértelművé tette, hogy támogatás hiányában nem dolgoznak a saját anyagaikon. A 2009. december 15-i kétoldalú tárgyalás után a magyar szaktárca képviselője szerint a tárgyalások kudarcba fulladtak. 2009. december 22-ig sem a magyar, sem a szlovák fél nem terjesztette be a környezeti stratégiai vizsgálati anyagaikat, a hatásvizsgálat eredmény nélkül zárult, azaz az eredeti megállapodás szerint a közös stratégiai környezeti vizsgálati eljárás megszűnt. Ennek ellenére a két ország képviselői 2010. január 28-án Pozsonyban aláírtak egy közös nyilatkozatot, miszerint Magyarország és Szlovákia jelenleg idő előttinek tartja, hogy a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében bármilyen lépést tegyen a hágai Nemzetközi Bíróságon.
Újabb váratlan fordulatot jelentett, hogy 2010. március 5-én egy országos napilap szerint a szakminisztérium a szükséges társadalmi egyeztetés és a magyar közvélemény előzetes tájékoztatása nélkül olyan vízpótlási javaslattal fordult Szlovákiához, amely a Szigetköz problémáját nem a Dunába juttatott vízmennyiség növelésével, hanem "mobil"-nak nevezett fenékgátakkal oldaná meg. Azt a szakminisztérium utólagos közleményéből lehetett megtudni, hogy a napilap által említett 8 gátas megoldás mellett öt másikat is átadtak a szlovák félnek, valamint, hogy a már lejárt határidőt közös megegyezéssel meghosszabbították, és a magyar fél 2010. április 30-ig várja, hogy a vízpótlásról és környezet-rehabilitációról benyújtott hatpontos javaslatához Szlovákia elkészítse a saját javaslatait. A tények ismeretében ez a határidő meghosszabbítás Magyarország külpolitikai presztizsét csökkentő újabb elvtelen kompromisszumként értékelhető, hisz a vízerőmű szlovák kormánybiztosa válaszként bejelentette, hogy csak 2010 végére várható a szlovák fél dokumentumának kidolgozása.

Amellett, hogy a magyar szaktárca döbbenetes módon az ország legnagyobb ivóvízbázisára tervezett 8 gát építését elfogadhatónak tartja, további aggodalomra ad okot az eset után megjelent, szakmai szempontból érthetetlen és egyértelműen megtévesztő nyilatkozatai. Bár közleményükben hangsúlyozták, hogy a minisztérium célja az, hogy a Duna vízének a fele hozzánk kerüljön, ugyanakkor a szakállamtitkár szerint Magyarországnak a hat javaslat bármelyike elfogadható, mivel állítása szerint mind alkalmas arra, hogy rendezzék a vízpótlást. A tények ismeretében viszont, a botrányt kiváltó, a szigetközi Duna-szakasz 40 km-es hosszának 8 gáttal megduzzasztó terve egyértelműen nem igényli a fele vizet, és teljesen a szlovák fél igényeinek megfelelő műszaki változat, hisz a szlovák fél több alkalommal egyértelművé tette: a környezeti feltételek javulását nem a vízmennyiség növelésében, hanem a Duna-meder vízszintjének fenékküszöbös felduzzasztásában látja! Nem tekinthető véletlennek, hogy korábban a volt szlovák környezetvédelmi miniszter is támogatólag aláírta a Duna duzzasztásos tervét beterjesztő érdekcsoport követelését. Aggasztó, hogy szakminisztérium közleménye egyértelművé teszi, hogy a minisztérium célja a ködösítés volt, hisz a közleményében értelmezhetetlen és valótlan dolgokat ír a vitatott terv rövid ismertetésében: "A munkaanyag egy harmadik változata szerint - amelyet a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület javasol - a főmeder vízszintjének megemelésére átmenetileg mobil fenékgátakat helyeznének el, így a vízszintek kiegyenlítődése után elbonthatóak lennének a Dunát elterelő műtárgyak, és a felduzzasztott Duna így magától folyna át a Szigetköz azon részeibe, ahol korábban természetes úton folyt." A közleményben a lobbiérdekek nyílt és kendőzetlen érvényesülése látszik, hogy úgymond jó kommunikálással próbálják meg a közvélemény felé eladni ezt a Magyarország számára elfogadhatatlan tervet, hisz a az idézett javaslat masszív fenékgátakat és betontalapzatos fix árvízlevezető kapukat, hajózsilipet tartalmaz, azaz mobilnak nem mobil, a gátakat nem átmenetileg helyeznék el, és a Dunát elterelő dunacsúnyi műtárgyak természetesen nem lennének elbonthatók a vízszintek állítólagos kiegyenlítődése után! Ugyancsak több mint vitatható az az állítás is, hogy a szlovák félnek "független szakértők által készített tanulmány"-t adtak át, hisz a számos vízügyes szakértő közt ott található az Eduvizig igazgatója is, akinek szakmai vezetésével korábban beépítették a fenti a tervet a Szigetközi Vízgazdálkodási Tervezetbe mint egyedüli elfogadható megoldást.

Látható, a jelenlegi status quo fenntartása Szlovákiának, és csak Szlovákiának lehet az érdeke, és időhúzó taktikájuk ellen a magyar fél érdemileg nem lépett fel. Emiatt célszerűbb lenne mielőbb harmadik felet, feltehetőleg bírói fórumot bevonni a rendezésbe, annak érdekében, hogy a következő ciklus második felében megindulhasson a szigetközi Duna-szakasz és a mellékágak fokozott rehabilitációja.


A hágai Nemzetközi Bíróság előtti újabb eljárásról

Már az ítélet megszületését követő években felmerült, hogy Magyarországnak érdeke lenne, hogy a Nemzetközi Bíróság értelmezését kérjük az ítélet egyes rendelkezéseit illetően. A Nemzetközi Bíróságot közelről ismerők azonban ekkor úgy vélték, hogy a bírák nehezen alakítottak ki többségi álláspontot ebben a bonyolult ügyben, és a homályos pontok tisztázása nem várható. A Bíróságot azonban ma már meglehetősen zavarja, hogy a Meciár-kormány által 1998-ban benyújtott kereset felfüggesztése következtében a magyar-szlovák ügy a Bíróság előtt még mindig nem ért véget. Éppen ezért a Bíróság 2009-ben hivatalosan is megkérdezte Magyarországot és Szlovákiát, mi az akadálya, hogy az ügyben még mindig nem jutottak megegyezésre, és mi a szándékuk a függőben lévő eljárással.

Mit várhatunk a Nemzetközi Bíróságtól? Lehetőségünk lenne arra, hogy a tizenkét éve függőben lévő eljárást aktiváljuk újra, vagy újabb jogértelmezési eljárást kezdeményezzünk. Az eljárás keretei között lehetőségünk nyílna, hogy feltegyük a kérdést a Bíróságnak, hogy elvi áramrészesedésünk terhére jogunk van-e arra, hogy a Duna mindenkori vízhozamának felét az eredeti medrébe óhajtsuk visszaterelni? Választ kaphatunk a Bíróságtól arra, hogy van-e Magyarországnak bármilyen beruházás létrehozására kötelezettsége az ítélet fényében.

Mielőtt az ítélet 1997 szeptemberében megszületett volna, a hágai szlovák diplomaták bizalmasan arról tájékoztatták a Bíróság egyes tagjait, hogy előrehaladott titkos tárgyalások folynak (ezeket magyar részről Horn Gyula megbízásából Göbölyös Gábor vezette) és a körvonalazódó egyezség fényében a Bíróság megkönnyítené mindkét fél helyzetét, ha elrendelné az alsó vízlépcső felépítését. Erre a szívességre azonban a Nemzetközi Bíróság nem volt hajlandó. Ha 1997-ben, a nyomásgyakorlás dacára sem rendelte el, hogy a nagymarosi vízlépcsőt fel kell építeni, akkor ilyen döntés 2010-ben sem lenne várható. A Bíróság maximálisan elfogadta a Magyarország érveit arról, hogy megfosztották a méltányos és ésszerű vízhasználati jogától, éppen ezért ebben a vonatkozásban is kedvező választ várhatunk a Bíróságtól.

A továbblépés lehetősége - az Európai Unió, mint harmadik fél

A Duna 1992. október 23-i elterelését követően Magyarország többször is segítséget kapott az Európai Uniótól, nevezetesen az Európai Bizottságtól a magyar-szlovák vita rendezése érdekében. A hágai Nemzetközi Bíróság maga is felhívja a figyelmet arra, hogy amennyiben a felek egyes kérdésekben nem tudnának megállapodni, igénybe vehetik az Európai Unió segítségét. Magyar javaslatra a felek az ítélet végrehajtásáról szóló tárgyalásokon is megkísérelték a vízlépcső-üggyel összefüggő közösségi jogi normák azonosítását, bár természetesen ebben sem jutottak teljesen közös nevezőre.

Elvileg mind a két fél egyetért, hogy az Európai Unió részvételét, mint harmadik felet, a jogvita rendezésében elfogadják. Ennek ellenére Szlovákia csak az Európai Unió nagyon alacsony szintű, szakértői részvételét fogadná el. Ennek fényében két uniós tagállam vitájába a Bizottság egyoldalú magyar kérésre nehezebben avatkozna be, mint másfél évtizede.

A továbblépés egyedüli reális útját az Európai Bíróságnak, mint harmadik félnek a bevonása jelentené, amire éppen az uniós tagságunk ad lehetőséget.

Az Európai Bíróságnak, mint harmadik félnek a bevonására éppen az uniós tagságunk ad lehetőséget. Az Európai Bíróság 2006-ban elítélte Írországot, mert egy, az ír tenger partján brit oldalon épülő, nukleáris fűtőanyagokat feldolgozó üzemmel kapcsolatos jogvitáját Nagy-Britanniával nem az Európai Bíróság előtt, hanem a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság előtt kísérelte meg rendezni. Az Európai Bíróság kritikája arra épült, hogy a jogvitára mind a nemzetközi, mind a közösségi jog vonatkozott, és ebben az esetben a tagállamnak a közösségi bíróságot kellett volna választania. Ez a megközelítés arra utal, hogy az Európai Bíróság legalábbis nem kifogásolná, hogy Magyarország ezen bírói fórum előtt kísérelné meg jogvitáját rendezni Szlovákiával. Ha Magyarország ezt az eljárást választaná, az azzal a további előnnyel járna, hogy ilyen esetben az eljárás első szakasza az Európai Bizottság előtt zajlik, így a Bizottság Magyarország kívánságára, Szlovákia elképzeléseitől függetlenül is bekapcsolódhat a jogvita rendezésébe. Ez az Európai Unió további, szakmai szintű segítségnyújtását is eredményezheti.

A közösségi jog szerepét a Duna elterelésével kapcsolatos magyar-szlovák jogvitában nem szabad alábecsülni. Az EU Víz Keretirányelv (2000/60/EK irányelv) a vizek állapotromlására vezető beruházásokat csak abban az esetben engedi meg, ha egy adott projektet a közérdek valamely különösen kényszerítő indoka támasztja alá, illetve nincs a beruházásnak olyan alternatívája, amely az érintett terület védelmét jobban szolgálná. Az 1992-ben Helsinkiben megkötött, a határokat átlépő vízfolyások és a nemzetközi tavak védelméről és használatáról szóló egyezmény is közösségi jognak számit az Európai Bíróság joggyakorlata szerint, mert az Európai Közösség részese az egyezménynek. Az egyezmény tartalmazza a nemzetközi vízfolyások méltányos és ésszerű használatát, így ez is az Európai Unió jogának része. Az előbbiek alapján megállapítható, hogy Magyarországnak jó esélye lenne, hogy az Európai Bíróság (és Bizottság) segítségével tudja a Duna egyoldalú szlovák elterelésével kapcsolatos jogvitáját rendezni.