Földrengés, cunámi, atomkatasztrófa - A japán természeti csapás tanulságai

1923. szeptember elsején hatalmas erejű - a Richter-skálán 8,3-as - földrengés rázta meg a Kanto-síkságot, ezen belül a már akkor is többmilliós Tokiót. Ez volt Japán legsúlyosabb katasztrófája történelme során. A legtöbb ember a kitörést követő tűzvészben lelte halálát, amelyet egy tomboló tájfun is felerősített, de tízezrek haltak meg csuszamló domboldalak, kisiklott vonat, és ezrek a rengés kiváltotta, akár 10 m magas cunámi következtében. Az áldozatok összes száma 140 ezer főre tehető.

Az ilyen méretű rengéseknek a felszínen csak a speciálisan épített házak tudnak ellenállni, amelyeket Japánban főként a II. világháború után kezdtek meghonosítani. A 2011. márciusi japán rengés így is gyufaszálként sodort el épületeket, hidakat, hajókat, repülőgépeket. A kantói földrengés annak idején kimozdította helyéből a kamurai 120 tonnás (!) bronz buddhaszobrot is.

A Richter-skála fokozatai (ún. magnitúdó) a rengés energiájával arányosak, az egész fokozatok között 30-szoros energiakülönbség van. A földrengések mintegy száz év óta mért magnitúdói 0 és 9 között mozognak. A legnagyobb regisztrált rengés 1960-ban volt Chilében (9,5), a második Alaszkában (9,2), a harmadik Kamcsatkán (9,1), mindegyik tehát a Csendes-óceán peremén, amely a Föld leginkább földrengés veszélyeztetett, egyszersmind legvulkanikusabb vidéke.

Japánban az USGS (amerikai geológiai szolgálat) az elmúlt 100 év során mintegy 25 7,5-nél erősebb, ezen belül 5 db 8-ast meghaladó magnitúdójú rengést tart számon, ugyanakkor a másfél évezredre visszanyúlóan megállapított (leírásokból, utólagos észlelésekből kiértékelt) rengésekkel együtt a mostani, eddigi legerősebb rengés (9,0) a tizenhatodik 8-asnál erősebb. (Második a 8,6-os magnitúdójú, 1707-es Hoei-rengés; harmadik-negyedik a Sanriku térségét elpusztított 8,5-ös és 8,4-es rengés 1896-ból és 1933-ból). Legutóbb (2003) Hokkaido szigetét rázta meg egy 8,3-as földrengés. Elmondhatjuk tehát, hogy a japán szigetvilágban a 2011-es, a leginkább érintett tartományról Tohoku-nak elkeresztelt földrengéshez hasonló katasztrófák gyakori jelenségek, különösen, ha az évente száz- és ezerszámra kipattanó kisebb (de magyarországi viszonylatban ritka erősnek számító) 5-ös, 6-os rengéseket is tekintjük.

Hogy Japánban, tágabban a Csendes-óceán pereme mentén a földrengések ilyen gyakoriak, az lemeztektonikai szempontból teljesen érthető. Itt a Pacifikus-lemez és a hozzá kapcsolódó kisebb óceáni lemezek alátolódnak a szomszédos, jórészt kontinentális lemezeknek (ún. szubdukciós övek), s ezt a folyamatot a szilárd kőzetekben a feszültség felgyülemlése, időnként pedig kipattanása kíséri. A japán szigetek mentén két szubdukció is van: északon a Csendes-óceáni-lemez, délen a Fülöp-lemez bukik alá, nemcsak földrengéseket, hanem ugyanolyan mindennapos jelenségként vulkánkitöréseket is okozva. (Jegyezzük meg, hogy míg az 1707-es rengés nagy valószínűséggel előidézője volt a Fudzsi utolsó működésének, addig a mostani rengésnek aligha lehet köze a híradásokban szereplő, már hónapokkal korábban felébredt Sinmoedake vulkánhoz, mert az a másik, délebbi szubdukcióhoz kapcsolódik.)

A földrengések számtalan esetben előidézői egy bizonyos értelemben még súlyosabb természeti katasztrófának, a cunáminak (szökőárnak). Ha a rengés epicentruma a parton vagy partközelben van (a márciusi rengés epicentruma 70 km-re volt a parttól), hatalmas, és a sekély vizek felé egyre magasabbra szökő hullámok indulnak útnak. A hullámmagasságot a part futása, a tengeraljzat és a szárazföld domborzati viszonyai is befolyásolják, egyik helyen 5, a másikon akár 10-20 méteres hullámok is betódulhatnak a szárazföldre. Épp ezért, habár a cunámik Japánban némileg kevesebb áldozatot szedtek, mint maguk a földrengések, adott helyen gyakorlatilag nincs ellenük menekvés. A jól hangzó kijelentés tehát, miszerint "a japánok megtanultak együtt élni a földrengésekkel és a cunámikkal", íróasztal mögüli álláspont. Valójában az egyre alaposabb és kiterjedtebb - az amerikai NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) által 1949-ben kezdeményezett - riasztószolgálat ellenére is mindmáig kb. fél-egy órába telik a pacifikus térségben, amíg az információk feldolgozása után a figyelmeztetés eljut a helyszínre. (A borzalmas, 230 ezer ember életét követelő 2004-es szumátrai cunámi után a riasztást az Indiai-óceánra is bevezették.) Kétségtelen, hogy ez az intézkedési rendszer emberéletek tízezreit mentheti meg, ám a hullám adott esetben percek alatt megérkezhet, amit csak csodával határos módon lehet túlélni. Noha Japánban a riasztórendszer bevezetése után érzékelhetően csökkent az áldozatok száma, s most a 2011-es szökőárnál is számosan megmenekültek, egy jelentős parti sávban a cunámi sajnos ismét kivédhetetlennek bizonyult: a hullámok 10-15 perc alatt elérték a partot, s 10 km mélységben végigsöpörték. Az áldozatok nagy számával kapcsolatban (legalább 20 ezer halott) azt is meg kell említeni, hogy a sokszor túlzsúfolt partvidéken élő milliók emlékezetében nyilván feledésbe merül az adott helyen akár több száz évvel azelőtti cunámi emléke.

Feledésbe merül, de a tudomány számon tartja - számon kell hogy tartsa - a fentebb is felsorolt alapadatokat, ami másfelől, őszintén szólva, érthetetlenné teszi azokat a vélekedéseket, amelyekkel magam is szembesültem atomenergetikai szakemberek (no meg bulvárújságírók) részéről, hogy itt most valami rendkívüli jelenség, rekord cunámi lett volna. A NOAA által nyilvántartott adatok alapján legalább húsz cunamit ismerünk, amely a tíz méteres hullámmagasságot meghaladta: a legnagyobb három érték a történelemben 90, 85 és 55 méteres volt.

Azaz, erre az eseményre az elővigyázatosság elve alapján nemcsak lehetett, de kellett is számítani, például létesítmények, erőművek, atomerőművek kapcsán.

Ha már az atomerőmű, azaz a fukusimai erőmű katasztrófája felmerül (amelyről e sorok írásakor még nem tudni, mivel végződik), hadd idézzem "Fukusima tanulságairól" Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök ilyen címmel írt vélekedését a Metropol című újságban."Látnunk kell, hogy két ilyen hatalmas eseménynek - egy óriási, rendkívül ritka földrengésnek, majd az azt követő, többemeletes ház méretű vízárnak - az együttes hatása szinte megtervezhetetlen." (Valóban megtervezhetetlen? Ha a mérnök is elismeri, akkor, mégis, mi az a kényszer, ami miatt megannyi japán embernek vállalnia kellett a kockázatot?). "És azt is látnunk kell, hogy a japán erőmű nagyszerűen reagált a földrengésre, rögtön lekapcsolt a biztonsági rendszere, átálltak dízelmotorok működésére a hűtéshez. Ha nincs az óriási cunami, kisebb-nagyobb sérülésekkel megússzák."

De sajnos, volt az az "óriási" cunámi. Az érvelés arra emlékezteti az embert, mint amikor a repülőgép lezuhan, és nem a hajtóművekben volt a hiba, hanem csak emberi mulasztás történt, valaki elfelejtette kicserélni az egyik csavart, vagy madár repült a hajtóműbe, vagy elkopott a vezeték burkolata, elektromos tűz támadt... a repülőgép nagyszerűen reagált a problémákra, csak épp lezuhant, a műtét sikerült, a beteg meghalt. Nos, mint földtudós, a kockázatokkal kapcsolatban legfeljebb a tényeket, a makacs tényeket tudom sorolni - s ha már a fukusimai katasztrófán mindenki elrémült Európa-szerte, érdemes picit a Kárpát-medencére is kitérni.

Úgy vélem, éppen a kockázat és annak vállalása az, ami Fukusimát velünk (például a paksi erőmű kapcsán) összeköti. Ahogyan Japánban is lehetett tudni, milyen veszélyekkel kell számolni (a Wikileaks is megszellőztette, hogy bizonyos japán körök tudták: az erőmű nem biztonságos), úgy Magyarországon is van miért körülnézni, ha nagyobb létesítményeink, különösen az olyannyira erőltetett, hosszabbított Paks (földrengés) veszélyeztetettségét tekintjük. Messze vezetne az er?mű építésbiztonságáról értekezni (a paksi atomerőművet nem méretezték földrengésekre, az 1990-es években erősítették meg irdatlan többletköltséggel, hogy az ideiglenesen ott állomásozó, rendkívül veszélyes kiégett fűtőelemekről ne is beszéljünk), szorítkozzunk csak a rengésekre! Fónagy János államtitkár szerint "a nukleáris létesítmény a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy 6,5-ös földrengést is kibír, ki kell, hogy bírjon (...). Ilyen mérték? földrengés Magyarországon, illetve térségében még nem volt." Nos, az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetének munkatársai szerint az országban a legnagyobb rengés az Érmelléken volt 1834-ben, 6,5-6,6-os magnitúdóval, míg a várható legnagyobb rengések a Kárpát-medence belső részein 6,7-et érhetnek el...

A Japánt ért súlyos tragédiát mélyen átérezve csak egyet tehetünk: a leckét magunkra nézve is érvényesnek tekintjük, és nem a vakszerencsére, az "elenyésző százaléknyi valószínűségre" bízzuk legalább azt, amiért felelősek vagyunk, amiért és ameddig még felelősséget vállalhatunk.