A Duna Charta és a Védegylet álláspontja szerint a dunai víz- és környezetgazdálkodás gyakorlatában feltétlen elsőbbséget kell biztosítani az ivóvízbázisok védelmének, valamint a biológiai sokféleség szempontjából kitüntetett jelentőségű vízi és vízparti élőhelyek megőrzésének. Nem vitatjuk a hajózás és feltételei biztosításának szükségességét, de megköveteljük, hogy a vízi közlekedés eszközei alkalmazkodjanak a Duna természetes adottságaihoz, és ne a folyó medrét igazítsák mérhetetlen költségek árán a hajók és uszályok merülési mélységéhez.

A Dunának a Pozsonytól Szapig, illetve a Szaptól Budapestig terjedő szakaszán az ökológiai fenntarthatóság követelményéből, valamint a hajózás igényeiből jelentkező tennivalók különböző prioritású feladatok elvégzését teszik szükségessé.

Pozsonytól Szapig a hajózás a bősi felvízcsatornában hosszú távon megoldott, míg a Dunában és Szigetközben a vízhiány, valamint az ebből fakadó talajvízszint lesüllyedése sűrgős beavatkozást kíván. Szap és Budapest között a folyamszabályozást elkerülhetetlennek tartjuk, nem elsősorban és kizárólag a hajózás feltételeinek javítása, hanem azzal egyenrangú célként, a még meglévő nagyszámú mellékág és nedves terület rehabilitációja és revitalizációja miatt.

A Dunára további duzzasztók építését elfogadhatatlannak tartjuk a duzzasztott szakaszok eliszaposodása, az alvízi szakaszok vízminőségromlása, és az érintett folyamszakaszok élővilágára, ivóvízbázisaira gyakorolt káros hatása miatt. Hosszútávú célként a már meglévő duzzasztók felszámolását jelöljük meg. A hajózást a vízjárás természetes ciklusait megtartó hagyományos vízkormányzási módszerekkel kell és lehet fenntartani.

A fenti álláspontunk kialakításánál a fenntartható fejlődés szempontjai mellett alapvetően a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletére támaszkodtunk, amely mind jogi, mind ökológiai szempontokból egyértelmű kereteket ad a Dunával kapcsolatos magyar-szlovák vita lehetséges megoldásainak.

A hágai ítélet egyrészt határozottan leszögezi, hogy Magyarország nem kötelezhető újabb duzzasztók és erőművek építésére, és emellett a bős-nagymarosi erőműrendszer 1992-ig megépült műtárgyainak közös megegyezéssel való üzemeltetését írja elő. A közös üzemeltetés nem csak a szlovák áramtermelést és a hajózás szempontjainak kielégítését foglalja magában, hanem azt a magyar igényt is, hogy az érintett térségre jellemző eredeti állapotok, a Duna elterelését megelőzően kialakult ökoszisztéma, a folyóban a vízmozgás, a talajvízszint, a terület mezőgazdasági és erdészeti tevékenységei fenntarthatóak legyenek. Az ítélet egyértelműen kimondja, a közösen üzemeltetett erőműrendszer keretein belül az áramtermelés joga nem élvez elsőbbséget a környezet, az ivóvízbázis, és az itt megtalálható sajátos élővilág védelmével szemben.

Ennek megfelelően a bősi erőmű áramtermelését Szigetköz, különösen a Duna elterelését leginkább megszenvedő hullámtér ökológiai vízigényével kell összhangba hozni. A hullámtérnek az adott vízmennyiség mellett sajátos vízdinamikára is szüksége van. Ehhez nem csak a rendszeres árvizek tartoznak hozzá, mikor a folyó nagyvíz idején kilép medréből és építi-rombolja a partokat, de a hullámtérnek az időszakos és részleges kiszáradása is. A jelenlegi vízpótlásnál ezek a szempontok egyáltalán nem érvényesülnek, emiatt az itt honos ökoszisztéma folyamatosan degradálódik.

A fenti szempontoknak és igénynek grandiózus beruházások nélkül eleget lehet tenni, sőt magától érthető állításként jelenthető ki, az ökológiai fenntarthatóság követelménye miatt csak olyan rehabilitációs tervek jöhetnek számításba, amelyek nem igényelnek nagy tájátalakítási munkálatokat.

A Duna Charta és a Védegylet javaslata szerint a Pozsony és Szap közötti Duna szakaszon a gátlástalan kotrás következtében lesüllyedt főmeder, és az eliszapolódott, illetve a gyakran mesterségesen is feltöltött mellékágak közötti kapcsolatot nem duzzasztással, keresztgátakkal vagy új folyómeder mesterséges kialakításával kell visszaállítani. Megoldásként itt a főmeder kaviccsal való részleges viszatöltését javasoljuk. A főmederből hiányzó anyag jelentős része helyben megtalálható. Az 1880-as ill. az 1950-es évekbeli szabályzásnál a főág kialakításához, ill. a mellékágak lezárásához felhasznált nagy mennyiségű bazaltkő, a mellékágak torkolati feltöltődését, illetve mesterséges feltöltését megszüntető kavicskotrás által kinyert anyag, valamint a hullámtérben több helyen megtalálható hatalmas kavicsdombok nagyrészt fedezik azt az anyagszükségletet, amit a Duna medrébe vissza kell tölteni. A fenékmederben hordalékcsapdákkal lehet megakadályozni, hogy a víz ne görgethesse tovább a kavicsot. A többit pedig a folyóra kellene bízni, hogy a természet rendje szerint alakítsa a hullámtérben a szigeteket és a mellékágakat.

Nyilvánvaló, hogy ehhez a megoldáshoz a jelenleginél több vízre van szükség. Szlovákiának az árvízeket teljes egészében, az évi átlagos vízhozamnak pedig legalább a felét a Dunába kell engednie. A hágai döntésnek megfelelően - amely a bős-nagymarosi erőműrendszer közös megegyezéssel való üzemeltetését írja elő, és amely szerint áramtermelés joga nem élvez elsőbbséget az élővilág védelmével szemben - a víz "rendelkezésre" áll, azaz a mindenkori vízmenyiség legalább ötven százaléka Magyarországot illeti meg. Ezt az álláspotot a magyar félnek határozottan és konzekvensen kell képviselnie a kétoldalú tárgyalásokon.

Jelen tervezet nem alkalmas sem arra, hogy a Duna mederfeltöltésének műszaki megvalósítását kifejtsük, sem arra, hogy más, alternatív rehabilitációs terveket kritizáljunk. Csak általánosságban hívnánk fel a figyelmet arra, hogy minden olyan megoldás, amely Szigetköz mellékágaiban, vagy a Dunában szűkítő gátat, duzzasztó gátat, fenékküszöböt alkalmaz, szükségszerűen lépcsős vízszintet, ill. a vízsebesség lokális növekedését idézik elő, ami sem ökológiai, sem vízügyi szempontból nem kívánatos. Emellett minden, a mederbe épített műtárgy a folyó adott állapotát próbálja rögzíteni, és ez a természetes vízjárással szembeni folyamatos küzdelmet igényel. Szigetközben a csaknem tíz éve működő vízpótlás nyilvánvalóvá tette, hogy a vízügy a vízpótlás részeként épített "műtárgyak" védelme érdekében tudatosan próbálta kizárni az árvizeket a hullámtérből, mikor ez a megemelkedett vízhozam miatt nem sikerült, a műtárgyak jelentősen károsodtak. Azaz következtetésként levonható, rendszeres árvizek csak gátaktól, fenékküszöböktől és szűkítőktől mentes Dunába és hullámtérbe engedhetők be.

Túl ezen, fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a "kanyargós" Duna terve önellentmondásos, mert nem létezik kanyarulataiban rögzített meanderező folyó. Ugyanakkor a kanyargós Duna tervét megalapozottnak sem mondhatjuk, mert Duna kis vízhozamú (25 m3/sec) felső folyásánál elvégzett tájrehabilitációból nyert tapasztalatokkal igen felelőtlen és veszélyes kísérlet lenne a szigetközi Dunát természetellenesen kanyargóssá alakítani. Látni kell, ez esetben valójában egyáltalán nem a Duna másfél évszázaddal ezelőtti visszaállításáról lenne szó, hanem Szigetköz és a Duna újabb olyan totális vízügyi szabályozása történne meg, amely alapvetően figyelmen kívül hagyja az ökológiai szempontokat.

A Duna Charta és a Védegylet rendelkezik azzal a szakértői háttérel, amellyel a Duna mederfeltöltésének műszaki terveit részletesen kidolgoztathatja, de a munkát finanszírozás hiányában nem tudja elvégezni.

Végezetül: Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az EDUVIZIG és a hozzá kapcsolódó vállalkozási körök az eszközparkjuk mozgásban tartása és profitéhségük érdekében gátlástalanul kényszerítik ki vagy próbálják kikényszeríteni a szükségtelen és környezetpusztító beruházásokat (a Rába vizének a Balatonba tervezett vezetése, vagy a Mosoni-Duna duzzasztásának a legújabb tervei). Aggasztó, hogy a minisztériumban nem működik egy olyan hatékony kontroll, amely gátat szabna a Dunán a környezet és természetpusztító vízügyi beruházásoknak. A Duna Charta és a Védegylet emiatt javasolta a közelmúltban, hogy a Duna védelmében az Országgyűlés mielőbb alkosson olyan törvényt, amely a vízgazdálkodásban feltétlen elsőbbséget biztosít az ivóvízbázisok védelmének, valamint a biológiai sokféleség szempontjából kitüntetett jelentőségű vízi és vízparti élőhelyek megőrzésének.