A bős-nagymarosi erőműrendszer története

A bős-nagymarosi erőműrendszer eredeti, közös magyar-csehszlovák terve két erőművet és a hozzá tartozó duzzasztókat irányozta elő a Duna-kanyarban és Szigetköz térségében, egymástól mintegy 150 km-re. Szigetköznél a duzzasztót és az áramot termelő erőművet kettéválasztották. Szigetköz legfelső részén, magyar területen, Dunakilitinél épült a duzzasztómű, felette egy óriási, 200 millió köbméteres, Pozsonyig terjedő, teljesen leszigetelt tározó létesítését tervezték. A tározóból, a duzzasztó mellett a Dunát egy hatalmas mesterséges betonmederbe terelték volna, hogy a folyó Szigetközt és Csallóközt elkerülve, mintegy 30 kilométeren keresztül a szlovák oldalon folyjon, és a Bősnél felépített erőmű áramfejlesztő turbináit elhagyva csak Szapnál térjen vissza az eredeti mederbe. A betonmedret úgy tervezték, hogy az elvágjon 3 csallóközi, magyarok lakta települést a környezetétől. A tározó vízszintjét 10 méternél jóval magasabbra kívánták felduzzasztani.

150 kilométerrel lejjebb, Nagymarosnál, a Duna-kanyarban a duzzasztót egybe akarták építeni az erőművel. Ennek az alsó duzzasztónak a tározója a méterekkel megmagasított, kibetonozott és leszigetelt Duna-meder lett volna, melynek hossza mintegy 100 km, azaz ez a tározó a tervek szerint csaknem Győrig terjedne. A tározó vízszintje a Duna-kanyar fölött a házak magasságát is meghaladta volna.

Az 1992-ig megépített erőműrendszer az eredeti tervektől jelentősen eltér. Először is nem épült meg a Duna-kanyarban az alsó duzzasztó és annak a Nagymarostól Győrig terjedő tározója, így ez a Duna-szakasz megmenekült a kibetonozástól! Másodszor, Szigetköz térségében 2 duzzasztó épült a tervezett egy helyett, de csak egy üzemel. Az eredeti terveknek megfelelően megépült ugyan a dunakiliti duzzasztó, de azt Magyarország soha nem helyezte üzembe. A másik duzzasztó Dunakiliti felett 8 kilométerrel, Dunacsúnynál épült szlovák területen és kivitelezésben, emiatt a Pozsonyig terjedő leszigetelt tározó kisebb lett. Dunakiliti helyett itt, Dunacsúnynál terelték el a Dunát 1992-ben. Az elterelt Duna vize az eredeti tervben szereplő helyen, Bősnél termeli az áramot. A betonmederben folyó Duna vize az eredeti terveknek megfelelően elvágja a három magyar nemzetiségű falut Csallóköz felső területeitől, és mintegy 16 méter magasságban folyik el a falvak mellett. Ez a vízszint megegyezik a templomtornyok magasságával.

Lényeges kiemelni, hogy a Duna elterelése az eredeti magyar-csehszlovák tervben is szerepelt, a vízlépcsőrendszert a két ország mérnökei együtt tervezték. A Duna egyoldalú szlovák elterelésének műszaki építményei (a sokat emlegetett "C" variáns): a dunakiliti duzzasztó helyét átvevő dunacsúnyi duzzasztó, és a Dunacsúny és Dunakiliti között lévő 8 km hosszú tározó rész, ami Dunakiliti magasságában, de szlovák oldalon csatlakozik be az eredetileg is tervezett betonmederbe.

A Nagymarosnál tervezett duzzasztónak fontos szerepet szántak: ez a gát fogta volna fel a Bősnél naponta kétszer, a csúcsfogyasztás ideje alatt a turbinákra zúdított óriási mennyiségű, felduzzasztott vizet. A nagymarosi gát kiegyenlítő hatása nélkül a csúcsüzemű bősi erőmű több méteres árhullámot engedne a Duna-medrébe, ezért az így nem üzemeltethető. Az alsó duzzasztó nélkül Bősnél csak folyamatos üzemmód lehetséges, ami egyenletes, nem csúcsüzemű, így kevésbé nyereséges áram termelését teszi lehetővé. Ez nagymértékben csökkenti a bősi erőmű által termelt energiát, ami pedig az eredeti tervek szerinti erőműrendszer megépítésével sem lett volna tetemes: az itt termelt áram Magyarországot illető része a hazai fogyasztásnak mindössze 3-4 százalékát adná!

Az erőműrendszer paraméterei "lenyűgözőek": Magyarországnak a bős-nagymarosi erőműrendszer eredeti tervek szerinti megépítése a kiegészítő beruházásokkal együtt mintegy 1000 milliárd forintjába került volna, és mindössze évi 20 milliárd forint bevételt terveztek a termelt áramból, ami még a beruházás kölcsöneinek a kamatát sem éri el! Sőt, ez az évi 20 milliárd sem jelentene tiszta hasznot, hisz a környezeti károk felszámolása, a duzzasztókba leülepedett hordalék folyamatos kotrása, a Duna-kanyar térségéből több millió ember számára kinyert ivóvíz tisztításának megnövekedett költségei az erőműrendszer gazdaságosságát rontanák.

Az erőműrendszer tervezésekor a környezet- és természetvédelmi szempontokra, az ivóvízbázis védelmére nem fordítottak túl nagy gondot. Az erőműrendszer építését jóváhagyó államközi szerződésben a természetvédelemmel mindössze egy (!) mondat foglalkozik, miszerint: "A szerződő felek a közös egyezményes tervben előirányzott megoldásokkal gondoskodnak a vízlépcsőrendszer megvalósításával és üzemeltetésével kapcsolatosan felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről." Az esetlegesen felmerülő természetvédelmi követelményekről azonban senkinek nem lehetett fogalma, mert az építkezés terveinek elkészítésekor Szigetköz páratlan természeti értékeiről nem készült semmiféle ökológiai hatástanulmány vagy állapotfelmérés! Az építkezés megkezdésekor semmilyen környezetvédelmi koncepciója nem volt sem a magyar, sem a szlovák félnek.

A Duna elterelését követően az eredeti Duna-mederbe másodpercenként 50 (!) - nem elírás - ötven köbméter vizet szántak, ezt nevezték el később ökológiai minimumnak. Erről a tényről manapság sokan szeretnek megfeledkezni: az eredeti tervek szerint - ami magában foglalja a dunakiliti duzzasztó üzemelését - Szigetközbe a mainál jóval kevesebb vizet kívántak juttatni, pedig Szigetköz az utóbbi évek 200-300 köbméteres másodpercenkénti vízpótlásával is csak vegetál.

Hogyan kaphatott jóváhagyást az a beruházás, amely hosszú távon igen nagy környezeti kockázattal és kárral jár még így, a félig megvalósult formájában is? Hogyan jutott el a kivitelezés szakaszába az a terv, amely elcsúfította volna hazánk egyik legszebb és történelmi emlékekben leggazdagabb táját, a Duna-kanyart? Hogyan szerepelhetett az eredeti közös tervekben a Duna elterelése, amikor a szlovákok nem túlzottan titkolt célja az építkezéssel az volt, hogy a Dunát, mint határfolyót, saját területükre tereljék, és a csallóközi magyarság falvait kettészakítsák?

Az erőműrendszer építését különböző célok motiválták. A legmeghatározóbb az volt, hogy a Szovjetunió minél nyugatabbra akarta tolni vízi flottáját a Dunán, emiatt szorgalmazta a Pozsony alatti Duna-szakasz hatalmas tóvá történő felduzzasztását. Csehszlovákia a szovjet elvárásokat kihasználva csak olyan tervet fogadott el, amelyben saját területére terelheti el a határfolyót, a Dunát. A magyar mérnökök az 50-es években a szovjet példákat túllihegve, a kor sztahanovista lendületével akarták leigázni a természetet - kerül, amibe kerül. A 70-es években a magyar politikusok a külön utat célozgató magyar gazdaság szovjet és csehszlovák ellenzőit próbálták kárpótólni ezzel a Magyarország számára előnytelen - már a rákosi korszak legfelsőbb vezetői által is gazdaságtalannak tartott - építkezéssel. A magyar vízépítő mérnökök pedig nem akartak mást, mint építeni, építeni és építeni, függetlenül attól, hogy az mennyibe kerül és milyen károkat okoz az országnak és a nemzetnek.

Az erőműrendszer történetének ismertetésénél le kell szögezni azt a vízügyi szakemberek által régóta tanított tényt, hogy gazdaságosan üzemelő vízi erőművet kizárólag hegyvidéki folyók nagy esésű szakaszaira lehet telepíteni. Az első világháború előtti Magyarországon csak a folyók hegyi szakaszaira épített völgyzáró gátas rendszerű erőművek építésével számoltak, a Duna és a Tisza síkvidéki szakasza lehetőségként szóba sem jött. A trianoni békediktátum megfosztotta Magyarországot a magas hegyeitől és az energiatermelés szempontjából hasznosítható folyószakaszoktól. A két világháború között a vízi erőmű építési tervek lekerültek a napirendről, és csak Észak-Erdély visszacsatolása után terveztek komolyabb erőművet. A mai Magyarország területe gyakorlatilag alkalmatlan vízi erőművek építésére, és ezen a természetföldrajzi tényen csak a Szovjetúniónak az 50-es évekbeli grandiózus természetátalakító munkálatai változtattak (ennek egyik "legfényesebb" eredménye a mára csaknem kiszárított Aral-tó). A Dunára és a Tiszára építendő erőművek tervét a vízépítők a sztálinizmust meglovagolva tudták elfogadtatni. Az energetikusok közül már akkor is sokan úgy vélték, hogy a tervezett dunai vízi erőmű sokkal nagyobb befektetést igényel, mint egy hasonló teljesítményű hőerőmű, ezért értelmetlen megépíteni.

A Dunára épülő erőműkomplexum tervezése az 50-es évek közepétől felgyorsult. Az erőmű létesítményeiről az első megállapodást 1958-ban írták alá, de amíg 1977-ben megszületik a magyar-csehszlovák államközi szerződés, addig itthon magas szinten többször felvetődik, hogy a beruházás túlzottan megterheli a nemzetgazdaságot, környezeti károkat okoz, és elsősorban más országok érdekeit szolgálja.

A szerződés felülvizsgálatát az MSZMP Politikai Bizottsága már 1981-ben elrendelte, és javasolta az építkezések elhalasztását. 1983-ban az Országos Környezet és Természetvédelmi Tanács megállapította, hogy az erőműrendszer terve nem számol az ökológiai hatásokkal. Ugyanebben az éveben az MTA nem publikus állásfoglalása szerint az erőműrendszer tervei nem csak ökológiai, hanem gazdasági és energetikai szempontból sem támaszthatók alá. A 80-as évek közepétől Magyarországon egyre erőteljesebbé vált a mű ellenzőinek hangja, akik a 80-as évek végén tömegeket mozgósítottak tüntetéseiken. Ennek ellenére az építkezést folytatták, sőt több ízben fel is gyorsították. Ebben sajnos 1986-tól az osztrák építőipari cégek, és a munkálatokra garanciát vállaló osztrák kormány is segítségére volt a magyar pártvezetésnek és a vízügyi lobbynak. A nagyméretű társadalmi tiltakozás hatására a magyar kormány 1989 májusában a nagymarosi, majd júliusban a dunakiliti építkezést felfüggesztette, októberben pedig az országgyűlés határozott a nagymarosi vízlépcső elhagyásáról. 1991-ben Szlovákia elkezdte az előkészületeket, hogy a dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezése nélkül is megvalósítsa a Duna elterelését, míg a magyar fél az 1977-es államközi szerződés közös megszüntetését kezdeményezte. A magyar kormány 1992 májusában felmondta az államközi szerződést, hivatkozva a térségben élők érdekeire, a több millió ember szükségletét kielégítő, Szigetköz alatti ivóvízkincs védelmére, és a várható súlyos ökológiai, természetvédelmi károkra. Szlovákia 1992. október 25-én megkezdte a Duna egyoldalú elterelését, ami az elmúlt évtizedek legjelentősebb és hosszan kiható környezetpusztítását eredményezte.

A Duna elterelése, Szigetköz kiszáradása egész Magyarországot megdöbbentette, de - jellemzően - már akkor is, és azóta is élesen eltérnek a vélemények arról, ki tekinthető felelősnek Szlovákia jogsértő lépéséért. A mindvégig az erőműrendszer felépítéséért és üzembe helyezéséért küszködő vízépítő lobby, a károkat leginkább megszenvedő, elkeseredett helyiek többsége, no és a szakértelemben nem mindig jeleskedő, szenzációhajszoló média leginkább az 1990-es évek elejétől nagy befolyással bíró környezetvédők egy részét hibáztatta és hibáztatja ma is. Ennek oka, hogy a nagymarosi erőmű építésének megakadályozásában fő szerepet játszó Duna-mozgalom meghatározó tagjai és kormányzati tanácsadói az 1991-ben elkezdett egyoldalú szlovák építkezést "papírtigrisnek" nevezték, mondván, hogy Szlovákia csak látszatmunkálatokat folytat, és sem pénzügyi fedezete, sem műszaki kapacitása nincs az építkezés befejezésére. A Duna egyoldalú elterelését nem csak az építmények gyenge állaga miatt tartották elképzelhetetlennek, hanem azért is, mert a Duna határfolyó, így annak elterelése a békeszerződések megsértését jelentette volna. A tények megcáfolhatatlanok, a Dunát féltő, akkori szakértők súlyosan tévedtek: a "papírtigris" nagyon is valóságosnak bizonyult, a nemzetközi jog pedig nem sokat törődött a békeszerződések megsértésével vagy a környezeti károkkal. (Ma már azért azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Duna-védőknek csak a végkövetkeztetése volt helytelen, mert az alig 100 nap alatt kivitelezett "C variáns" műszaki létesítményei kevés országban kaphattak volna üzembe helyezési engedélyt. A Duna elterelése után 1 hónappal a dunacsúnyi duzzasztónak több kapuja leszakadt (!), az egyiket Magyarországról vontatták vissza, míg a Bősnél fellépő komoly műszaki hibák miatt több alkalommal hosszú hónapokra szüneteltetni kényszerültek a hajózást.)

Ami viszont joggal vethető az akkori kormányzati szakértők szemére, hogy nem túl sok előrelátásról tettek tanúságot, és a Duna egyoldalú elterelése előtt nem kezdtek hozzá, hogy Szigetköz természeti értékeit módszeresen feltérképezzék. Azaz, valójában nem tudjuk tételesen bizonyítani, milyen természeti értékek voltak itt a Duna elterelése előtt! Ez nagymértékben rontotta esélyünket a hágai perben. Például, hogy e prospektusban látható, a hágai perhez nagy számban csatolt fotók elkészültek, az nem a fizetett szakértők előrelátásának volt köszönhető, hanem - egy amatőr fotós személyében - a szerencsének. Sajnos más szakterület nem volt ilyen szerencsés, Szigetközben a monitoring munkák szinte kivétel nélkül a Duna elterelése után kezdődtek.

Midenesetre Szigetköz kiszáradása után sokan úgy vélték - és sajnos ma is tévesen ezt hiszik - hogy jobb lett volna valamilyen kompromisszumos megoldással elejét venni a Duna egyoldalú, szlovák elterelésének. Magyarán, jobb lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően Magyarország Szlovákiával közösen tereli el a Dunát Dunakilitinél. Csak igazából az nem érthető, mi ebben a kompromisszum?! E vélemény hívői szerint ez esetben a magyar területen lévő dunakiliti duzzasztóból annyi vizet engedhetnénk a Duna-mederbe és Szigetközbe, amennyit csak akarnánk. Elképzelhető ez? Biztosan mondható, hogy nem! Komolyan gondolja valaki, hogy ha a magyar kormány az eredeti államközi szerződésnek megfelelően végig részt vesz az építkezésben, üzembe helyezi a dunakiliti duzzasztót, részt vesz a Duna elterelésében, akkor az erőműrendszer üzembe helyezése után saját kénye-kedve szerint annyi vizet engedhetne a Dunába és Szigetközbe amennyit akar? A közösen kivitelezett és működésbe állított dunakiliti-bősi erőműrendszer vizének egyoldalú megcsapolása ugyanúgy ellentétes lenne a nemzetközi joggal, mint a szerződés egyoldalú felmondása, és egy ilyen esetben Szlovákia nemzetközi bírósághoz fordulhatna. Lássunk tisztán: Szigetközön nem segít néhányszor tíz köbméter víz. Ha a Dunában az eredeti vízmennyiség felét juttatnák - ez közel háromszorosa annak, amit most Szlovákia hajlandó adni - az is kevés lenne, és akkor is ökológiai vészhelyzet állna fenn.

Ha az eredeti terveknek megfelelően üzembe helyezzük a dunakiliti duzzasztót, közösen tereljük el a Dunát, és közösen termelünk áramot Bősnél, akkor Szigetköz ugyanolyan rossz helyzetben lenne, mint ma. Az ezzel ellenkező állítás csak megtévesztő blöff, aminek egy célja van: elhitetni az emberekkel, hogy az erőműrendszert tovább kell építeni.

Ebben a térségben a természetvédelem és a hajózás, a természetvédelem és az árvízvédelem egymással megférő tevékenységek, hisz Szigetköz nem emberi behatásoktól mentes "őserdő jellegű" terület. Szigetköz élővilága, tája az évszázadok folyamán, az emberi tevékenység, köztük a folyószabályozás, az árvízvédelem és a hajózás hatására formálódott olyanná, amilyen a Duna eltereléséig volt. Ez biztosan kevésbé gazdag, mint ősi állapotában lehetett, de még így is Európában egyedülálló értéket képvisel(t). Ami a természet- és környezetvédelemmel nem egyeztethető össze Szigetközben, az az áramtermelés, és ebben nem lehet tényleges kompromisszumot kötni úgy, hogy mindkét fél jól járjon. Ha a környezetvédelmet, az ivóvízbázis védelmét, a természetvédelmet helyezzük előtérbe, akkor Szigetközbe és a Dunába nagyon sok víz kell, és a "maradék" vízből áramot termelni nem lehet. Ha az országos szinten jelentéktelen, és nem gazdaságos áramtermelést helyezzük előtérbe, akkor ahhoz kell a sok víz, ami mellett a természet értékei nem őrizhetők meg!

A Duna elterelése után a vízmegosztás vált a legfontosabb kérdéssé. Néhány nappal az elterelést követően Szlovákia az Európai Közösség nyomására aláírta a londoni jegyzőkönyvet, amelyben vállalta, hogy Bősnél nem termel áramot, és a víz 95%-át a közös Duna-mederbe engedi - ennek ellenére a Duna-mederben továbbra is csak a víz 5-10%-a folyt. Magyarország kompromisszum-készségét bizonyítva, és az Európai Közösség kérésének engedve, 1993-ban a Duna vizének előbb a 66%-át, majd csupán a 40%-át követelte - mindhiába. 1995-ben kormányközi megállapodásban éves átlagban másodpercenként 400 köbméteres vízhozamban egyezett meg a két fél, de a Dunába juttatott víz ennél azóta is lényegesen kevesebb.

A vitatott kérdések miatt a magyar és a szlovák kormány 1993 áprilisában a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A pernek lényegében 3 kérdésre kellett választ adnia: joga volt-e a Magyar Köztársaságnak felfüggeszteni, majd abbahagyni az erőműépítkezést? Joga volt-e a Magyar Köztársaságnak az 1977-ben kötött államközi szerződést egyoldalúan felbontania? Joga volt-e a Szlovák Köztársaságnak egyoldalúan elterelni a Dunát, és működtetni az erőművet? E kérdések kapcsán a magyar fél remélte, hogy az erőműrendszer hosszú távú környezetkárosító hatása miatt a Nemzetközi Bíróság a szlovák felet a Duna visszaterelésére kötelezi. Szlovákia remélte, hogy a bíróság az eredeti 1977-es államközi szerződést érvényben lévőnek találja, és Magyarországot a nagymarosi duzzasztó és erőmű felépítésére kötelezi.

A Nemzetközi Bíróság 1997. szeptemberi döntése egyik fél óhaját sem teljesítette, valójában érdemi döntést nem hozott. A hágai per sokat értelmezett és vitatott döntése az 1992-ig félig felépült erőműrendszer létezését hagyta jóvá. Mindkét oldalt elmarasztalva a feltett kérdésekben, sem újabb építésre, sem a már meglévők elbontására nem kötelezte a feleket - ehelyett további tárgyalásokat javasolt. Szomorúan kell megállapítani, hogy a Nemzetközi Bíróságot mind a nagymértékű környezetpusztítás, mind a határfolyó önkényes elterelése hidegen hagyta. Ami előrelépést jelentett, hogy az ítélet kimondta, az áramtermelés joga nem élvez elsőbbséget a környezet, az ivóvízbázis, az élővilág védelmével szemben, azaz Magyarország joggal követelheti a vízhozam legalább 50 %-át, az akkor érvényben lévő 20% helyett - de mint látni fogjuk, Magyarország ezzel a lehetőséggel sajnos nem élt.

A következő egy évben meglepő fordulat állt be a hágai per utáni kétoldalú tárgyalásokon, amelyeken a magyar kormány részéről már nem tartottak igényt a hágai pert előkészítő szakemberekre. A magyar tárgyaló küldöttség először korrekció nélkül meghosszabbította az 1995-ben kötött vízmegosztási megállapodást, ami pedig a hágai per kihírdetésével érvényét vesztette. Így Szlovákia továbbra is csak a vízhozam 20%-át volt köteles juttatni a Dunába, a minket megillető legalább 50 % helyett - természetesen ezt a vízmennyiséget sem juttatták a régi folyómederbe. A magyar tárgyaló delegáció további javaslatai nem csak a magyar közvéleményt, de még a szlovák felet is meglepte: első lépésben felajánlották azt, amire a hágai per nem kötelezte az országot, hogy felépítik a nagymarosi erőművet! Mintha a védőügyvéd kért volna halálos ítéletet. Emellett - úgymond ellentételezésként - üzembe akarták helyezni a nagy környezeti kockázattal járó, a Szigetköz alatti ivóvízbázist elszennyező dunakiliti duzzasztóművet. Valójában az 1977-es, eredeti államközi szerződésnek megfelelő erőműrendszer teljes felépítését javasolták! Később ezt a tervet is túllicitálva, a Duna-kanyar felett 2 erőmű építésével álltak elő, aminek költségei a járulékos kiadásokkal 600 milliárd Ft-ba került volna!

A magyar tárgyaló küldöttség "érvei" csaknem mindenkit megdöbbentettek, hisz azok csupán gyengén felépített műszaki blöffökből álltak, amelyek egy részét érdemes áttekinteni.

A dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezését azzal indokolták, hogy akkor azzal valójában kiiktatnánk a Dunát elterelő dunacsúnyi duzzasztóművet, és ez esetben a kezünkbe kerülne a Duna "kulcsa", azaz, annyi vizet engedhetnénk a Dunába és Szigetközbe, amennyit akarunk. (Ezzel még ma is sokan áltatják magukat és a közvéleményt.) Mi itt a blöff? Az, hogy ettől még ugyanúgy ott lenne a dunacsúnyi gát, azaz a mi "kulcsunk" felett pár kilométerrel lenne egy másik, "szlovák kulcs". Vagy komolyan gondolja valaki, hogy a szlovákok lebontanák a ma üzemelő és a Dunát elterelő duzzasztójukat? Komolyan gondolja valaki, hogy a szlovák fél naívan és előzékenyen átengedné a vízmegosztás fölötti döntést Magyarországnak, kitéve magát annak, hogy nem tud többet áramot termelni Bősnél? Ha valaki ezt elhinné, akkor az 1998 februárjában megszerkesztett megállapodás-tervezetben - amit jogellenesen szerzett meg és hozott nyilvánosságra egy napilap - láthatja, hogy a dunakiliti tározóba másodpercenként csupán 150 köbméter átlagos és 300 köbméter maximális vízhozamot terveztek. Ez kevesebb annál, mint amennyi vizet ma engednek a Dunába, azaz Szigetköz vízellátása romlott volna a dunakiliti duzzasztó üzembe helyezése után!

A nagymarosi erőmű megépítésének érvei még döbbenetesebbek: ez esetben a Duna és élővilága érdekében tett beavatkozásként tüntették fel az óriási keresztgát, és az ahhoz tartozó tározó építését - ez utóbbi maga lett volna a kimélyített, partjainál megmagasított és kibetonozott Duna-meder egészen Győrig! Emellett a hajózásra is hivatkoztak, mondván, hogy a hagyományos folyószabályozás eszközeivel, sarkantyúkkal (mederbe épített kőszórásokkal) kialakított hajóutat 15 évenként újra kell építeni, míg a Duna duzzasztása 100 évre megoldaná a hajózást! Tud valaki a mai rettenetesen felgyorsult világunkban még egy olyan beruházást mondani, amit 100 évre terveznek? A költségeket nézve még meglepőbb a fenti indok: a hagyományos módon kialakított hajóút 40 milliárdba kerülne, melynek nagy részét 15 évenként újra kellene építeni, míg a 100 évre tervezett duzzasztóé 600 milliárdba! Nem kell nagy számolási készség, melyik az olcsóbb - és ne felejtsük el, az áramtermelés még a beruházás kölcsöneinek kamatait sem fedezné! Az indokok közül természetesen nem maradhatott ki az árvízvédelem sem, mondván: a Duna gátjait oly hatalmasra magasítanák, hogy azon nem csapna át semmilyen árvíz. De jogosan teszi fel minden gondolkodó ember a kérdést: miféle árvízvédelem az, ahol folyamatosan a legmagasabb árvízszint fölé, a háztetők magasságába duzzasztanak fel egy folyót?

Érdekes megfigyelni, hogy a bős-nagymarosi erőműrendszer tervei és megépített betonkolosszusai - melyet a folyóvédők Dunaszaurusznak neveztek - az idő haladtával hogyan váltak egyre "környezetbarátabbá".

Az erőműrendszer eredeti tervei a Duna energetikai, hajózási, és vízgazdálkodási komplex hasznosítását hangsúlyozták. Később a hajózás és az árvízvédelem került előtérbe, az energiatermelés háttérbe szorult. Mára ugyanazon betonduzzasztók elsődleges célja a környzetvédelem és az árvízvédelem, aminek mellesleg a hajózás igényeit is ki kell elégíteni.

Abból, hogy az erőműrendszer elsődleges célja az energiatermelés helyett a környezetvédelem lett, nem kell arra gondolni, hogy 1977 óta a műszaki tervek megváltoztak. Ami változott, az az emberek szemléletmódja, és ennek oka a környezet állapotának globális leromlása. Hogy a vízépítők a társadalom számára elfogadhatóvá tegyék ezt a gazdaságtalan óriásberuházást, a nyelvújítókat meghazudtoló leleményességgel gyártották és gyártják még ma is a szépítő kifejezéseket. Ezek persze semmivel sem környezetbarátabbak, mint a "zöldmezős beruházás", ami ugye a zöld területek, termőföldek lebetonozását, elpusztítását jelenti. Ökológiai minimumnak nevezték el azt a másodpercenkénti 50 köbméter vizet, amit az eredeti tervek szerint a Dunába és Szigetközbe szántak - ma 300 köbméter vízpótlás is roppant kevésnek bizonyul. Ökológiai duzzasztást emlegetnek, amikor a Duna-medrének kibetonozását tervezik Győrtől Nagymarosig. A dunakiliti duzzasztó beüzemelését ökológiai okok miatt szorgalmazzák, ami valójában a tározó eliszaposodását, a lelassult víz algásodását, a szennyező anyagok feldúsulását, és a Szigetköz alatti ivóvízkincs elszennyeződését eredményezné. Sőt! Nem egyszer kijelentették, hogy valójában az egész bősi erőműrendszer megépítése (azaz a Duna betoncsatornába történő elterelése ) előbb-utóbb pusztán környezetvédelmi okok miatt is elkerülhetetlen lett volna, mert mint mondják, Szigetköz vízellátását a Duna medermélyülése miatt másképp nem lehetett már biztosítani.

(Személyes megjegyzés: az elmúlt tíz évben sehol másütt nem találkoztam annyi "környezetvédővel", mint Szigetközben. Itt megtapasztalhattam, hogy minél több betont akar valaki a Dunába vagy a mellékágrendszerbe beleönteni, minél nagyobb környzetpusztító tevékenységet szorgalmaz, annál jobban bizonygatja természetvédő voltát. Szigetközben még a beton is "zöld"!)

Természetesen a gátépítést ellenzőknek választ kell adni arra, hogy milyen más alternatív módon lehetne Szigetközben és a Duna-kanyar feletti térségben biztosítani a környezet- és a vízbázis védelmét, a hajózást, az árvízvédelmet.

A gátépítők egyik legsúlyosabb érve, hogy ha egy folyón gát épül, akkor az alatt csak újabb gáttal lehet a már megépült gát káros hatásait semlegesíteni. A "gátat a gát miatt" meglehetősen furcsa logikájú elve a gyakorlatban sokáig uralkodott. A Rajnán és a Duna felső, ausztriai szakaszán jónéhány gát épült - tegyük hozzá, egyik sem síkvidéki. Eredményességükről megoszlanak a vélemények, a vízépítők szerint hosszú távon biztosították a hajózást, a környezetvédők szerint hosszú távon, talán örökre elpusztították a természeti értékeket az adott folyószakaszokon. (Mindenesetre furcsa megoldás, olyan, mintha egy építési kivitelező egy ház felépítésével megrongálná a szomszéd házát a sajátos építési technológiájával, majd annak kijavítása közben megrongálná a következő házat is, és így tovább, míg a település összes házát tönkre nem teszi.) Nem véletlen, hogy a Rajnára tervezett utolsó erőművet nem építették meg, felismerve, hogy a "gátat a gát miatt" ördögi köréből ki kell és ki is lehet lépni.

Magyarországon a vízépítők ezt a mára teljesen túlhaladott szemléletet akarják ráerőszakolni a folyóra, a döntéshozókra és a közvéleményre. Megkérdőjelezhetetlen, "isteni" kinyilatkoztatásként jelentették ki, hogy a Duna ausztriai szakaszára épített erőművek káros következményei miatt elkerülhetetlen, hogy a közeljövőben gát épüljön nem csak a Duna-kanyarban, hanem Budapest alatt Adony, Fajsz, és Mohács térségében is! Ez az az öncélú elv, aminek megvalósítása ellen minden környezet- és természetvédő tiltakozik. A folyóvédőknek legfontosabb feladatuk lesz, hogy a társadalommal és a döntéshozókban tudatosítsák: léteznek alternatívák, melyek biztosítják a környezet védelmét, a hajózást, az árvízvédelmet - és ezek az alternatívák messze olcsóbbak a gátépítéseknél.

2002. október 

Bárdos Deák Péter