JAVASLAT A SZIGETKÖZI DUNA SZAKASZ HELYREÁLLÍTÁSÁRA (2004)
A Duna 1992-ben történt elterelése miatt bekövetkezett változások leginkább az árvédel-mi töltések közötti mellékágrendszerek, valamint a mentett oldali holtágak különleges állat- és növényvilágát veszélyeztetik. Súlyosan károsodott az a természetes utánpótlódási rendszer is, amely a Kisalföld kiváló minőségű felszín alatti ivóvízkészletét táplálta. A károk mérséklése, a természetes viszonyok helyreállítása csak olyan folyószabályozási módszerekkel lehetséges, amelyek figyelembe veszik a szigetközi vízrendszer kialakulásának történetét, a terület víz- és hordalékjárásának jellegzetességeit, a felszíni és a felszín alatti vizek kapcsolatának törvény-szerűségeit.
Az alábbiakban összefoglalom a szigetközi Duna-szakasz jelenlegi arculatát meghatározó legfontosabb folyamatokat és eseményeket, ismertetem az elterelés következtében kialakult hidrológiai, hidrogeológiai problémákat, és javaslatot teszek e problémák kezelési módjára.
1. A szigetközi Duna-szakasz kialakulása
A Kárpátok vonalát elhagyva, Pozsonynál a süllyedő Kisalföldre lépve, a Duna nagymére-tű, legyezőszerűen szétterülő hordalékkúpot épített. A szigetközi vízrendszer kialakulását alapvetően ez a természetes folyamat határozta meg, és a több évszázados ármentesítési és folyószabályozási munkák ellenére a vízrendszer egészen a legutóbbi időkig megőrizte eredeti jellegét. A Duna elterelése, majd az ideiglenes vízpótló rendszer kiépítése és üzemeltetése következtében a Szigetközben alapvetően megváltoztak a terület korábbi vízrajzi, üledékkép-ződési és ökológiai viszonyai.
1.1. A Kisalföld süllyedése, a hordalékkúp kialakulása
A Kisalföld területe több millió éve, folyamatosan süllyed. E süllyedés az ember által nem befolyásolható, természetes folyamat, melynek átlagos sebessége 0,1-0,5 mm/év. A Kisal-földön mintegy 2 millió évvel ezelőtt megjelent Duna a süllyedő területet az Alpokból szállí-tott kavicsos hordalékával folyamatosan feltöltötte.
A Kisalföldre lépő Duna esése, hordalékszállító képessége erősen lecsökkent, a magával hozott durva törmelék nagy részét lerakta. A folyó medre a folytonos hordalék-felhalmozódás miatt állandóan emelkedett. Több ágra szakadozó, fonatos jellegű vízfolyás alakult ki, szeszé-lyesen vándorló, rombusz alakú kavicsos középzátonyokkal, viszonylag sekély medrekkel, élénk vízáramlással. A XIX. század végi szabályozás előtt a szigetközi szakaszon az Öreg-Duna is ilyen, számos egyenrangú mellékágra szakadozó, alig hajózható vízfolyás volt.
Egy-egy nagyobb árvíz alkalmával a fonatos főmeder irányát hirtelen megváltoztatva az alacsonyabb térszín felé keresett lefolyást, a feltöltést arrafelé folytatva. Így képződött Po-zsony alatt a Duna nagyméretű, legyezőszerűen szétterülő hordalékkúpja.
A korábbi, elhagyott főmeder erősen kanyargó, meanderező folyóággá alakult át fokozato-san. A Kisalföldön ilyen jellegű vízfolyás a Mosoni-Duna, a Zátonyi-Duna és a Csalló is.
A hordalékkúp kialakítását, a süllyedő terület feltöltését elsősorban a fonatos főmeder vé-gezte. A hordalékkúp palástján ide-oda vándorló, meanderező folyóágak a főmeder által lera-kott hordalékot terítették szét egyenletesen. Ennek a törvényszerűségnek megfelelően az Öreg-Duna a hordalékkúp legmagasabb részén folyik, magasabban, mint a Mosoni-Duna, a horda-lékkúp lábánál pedig a Rábca gyűjti össze a vizeket. A Szigetköz természetes állapotában a Kisalföld több száz méter vastag kavicsos üledékében lévő felszín alatti vízkészletet az Öreg-Duna táplálta mederhordalékán keresztül, a talajvíz pedig jelentős eséssel áramlott DDK felé, a Rábca irányába.
1.2. Ármentesítés, folyószabályozás
A Szigetközben és a Csallóközben emberemlékezet óta pusztítottak az áradások, a terület mégis meglehetősen sűrűn lakott volt, mert a vadászat, a halászat, a legeltetés és a réti öntésta-lajok művelése kedvező megélhetési lehetőséget biztosított az itt élőknek. A Duna áradásai ellen töltések építésével próbáltak védekezni, azonban az összehangolatlan, egyéni érdekektől befolyásolt, nem megfelelő színvonalú munkálatok nem érhették el a kívánt eredményt. A helyzeten I. Ferenc 1807. évi dekrétuma változtatott, amely kötelezően előírta az árvízvéde-lemben érdekelt birtokosok összefogását, ármentesítő társulások alakítását, a költségek közös viselését.
1905-re a főmeder mentén gyakorlatilag végig kiépültek az árvédelmi töltések. A horda-lékkúp palástján meanderező egykori mellékágak - a Mosoni-Duna kivételével - a mentett oldalra kerültek. A Mosoni-Dunát szintén töltések közé fogták, vízellátását 1888-tól előbb szorítóművel, majd - a XX. század elejétől - a rajkai zsilip megépítésével szabályozták. A többi meanderező mellékág felszíni vízutánpótlása a főmeder felől megszűnt, vándorlásuk, mederfejlődésük megállt, és a talajvízből táplálkozó, pangó vizű morotvatavakká alakultak át.
Az árvédelmi töltések nyomvonalának kijelölésekor az ármentesítés előbbre való szem-pont volt, mint az árhullámok egyenletes levonulásának biztosítása. Emiatt a főmedret kísérő aktív ártér, a hullámtér szélessége változó: helyenként eléri az 5-7 km-t, máshol viszont 1,5-2,5 km-re szűkül össze. Ez zavarokat okozott az árhullámok levonulásában.
Az árvizek szétterülésének megakadályozása miatt az áradmányos üledékek csak a tölté-sek között rakódhattak le, ezért felgyorsult a hullámtér feltöltődése. Emiatt a Szigetköz közép-ső és alsó részén nőtt a mentett oldal térszínét meghaladó nagyvizek tartóssága. Az árvizek szétterülése helyett a mentett oldalon új probléma jelentkezett: a belvizek okozta elöntések. A belvizek levezetése érdekében a 60-as és 70-es években az egykori meanderező mellékágakat csatornarendszerekké alakították át, az árvédelmi töltésnek futó alsó végüknél pedig vízáteme-lő szivattyútelepeket létesítettek.
A XVIII. századtól jelentős fejlődésnek indult a kereskedelem. Elsősorban ez tette egyre sürgetőbbé a kisalföldi Duna-szakasz hajózhatóvá tételét. A szabályozási munkákhoz 1832-ben kezdtek hozzá, de a változékony, intenzíven feltöltődő folyószakaszon a mellékágak elzá-rásával és a sarkantyúkkal nem tudtak stabil hajózóutat kialakítani. Bodoky Lajos új szemléle-tű folyószabályozási terveket dolgozott ki, melyek megvalósítását az 1885. évi VIII. törvény rendelte el.
A zátonyosodó, fonatos folyószakaszon egy új, enyhén kanyargó, 300-380 m szélességű főmedret kotortak ki, amelynek partjait vezetőművekkel, kőszórásokkal stabilizálták. A főme-derből kiágazó mellékágakat oldalbukókkal zárták le, a mellékágakban pedig rőzsefonatokból hordalékfogó keresztgátakat építettek. 1902-től kezdtek hozzá a kisvízszabályozáshoz: sarkan-tyúkat, további mellékágelzárásokat építettek, és nagymértékű gázlókotrást kezdtek. E szabá-lyozások következtében a főmeder Dévény-Rajka közötti szakasza kimélyült, a kimosott hor-dalék pedig az alsóbb szakaszokon rakódott le. Az üledéklerakódás súlypontja a 20-as évekre a Dunaremete-Ásványráró, az 50-es évekre pedig a Szap és Medve közötti szakaszra helyező-dött át. A folytatódó mederemelkedés miatt a vezető és partvédő művek túlságosan alacsonnyá váltak, a kisvízszabályozási művek pedig feltöltődtek.
A 60-as évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a szigetközi Duna-szakaszon az addig al-kalmazott folyószabályozási módszerekkel nem lehet tartósan biztosítani a Duna Bizottság akkori ajánlásában szereplő 15 dm mély és 120 m széles hajózóutat. Ezért 1961-1963 között Csoma János irányításával új szabályozási irányelveket dolgoztak ki, amelyek célja az "egysé-ges főmeder" megteremtése volt. A főmeder vízveszteségének minimálisra csökkentése érde-kében a mellékágak kiágazását az egységes partvonal szintjénél alig alacsonyabb oldalbukók-kal zárták le. A főmederben a sarkantyúk meghosszabbításával és intenzív gázlókotrással pró-bálták a hajózási viszonyokat javítani. A kikotort kavicsot az oldalbukók mögé töltötték, a mellékágrendszereket pedig zárásokkal lépcsőzték be, a hordalék visszatartása céljából.
Az új szabályozási koncepció a hajózás szemszögéből tulajdonképpen eredményes volt: a szigetközi Duna-szakaszon lényegesen javultak a hajózási lehetőségek. Az eredményességhez nagymértékben hozzájárult az osztrák Duna-szakaszon 1959 és 1995 között üzembe helyezett kilenc vízlépcső is. Az ausztriai erőművek hordalék-visszatartó hatása következtében egyre kevesebb kavics érkezett a kisalföldi Duna-szakaszra. Az osztrák vízlépcsők megépítése előtt Pozsonynál évente mintegy 650 ezer m3 görgetett hordalékot szállított a folyó, ám ez a meny-nyiség a 80-as évekre közel a felére csökkent.
A kisalföldi Duna-szakasz fejlődésére jelentős hatással voltak a 60-as évek közepén meg-kezdett ipari célú kavicskotrások is. Az előregyártott betonelemek alkalmazása többszörösére növelte az építőipar kavicsigényét. Az ennek kielégítéséhez szükséges hatalmas mennyiségű kavicsanyagot a főmederből termelték ki. 1969-1985 között összesen csaknem 13 millió m3 folyami kavicsot bányásztak a Rajka-Gönyű szakaszon, Dévény és Rajka között pedig 1976-tól 1989-ig 4,5 millió m3 volt a kikotort kavics mennyisége.
Az "egységes főmeder" folyószabályozási koncepció a főmeder hajózhatóvá tétele érde-kében feláldozta a hullámtéri ágrendszereket - azokat feltöltődésre ítélte. A Rajka és Szap közötti szakaszon a túlzott kavicskotrás miatt bekövetkező medersüllyedés felgyorsította a mellékágak elszigetelődését a főmedertől. A 80-as évek végén a mellékágak évente már csak néhány napig vettek részt a vízszállításban. Szap és Medve között azonban - ahol a horda-lékkúpról leérve a Duna esése és hordalékszállító képessége hirtelen lecsökken - a zátony-képződés megakadályozhatatlan, ezért a folyószabályozás, az osztrák vízlépcsők hordalék-visszatartó hatása és az intenzív kotrások ellenére folytatódott a mederfeltöltődés.
A Szap alatti szakasz megoldhatatlannak tűnő hajózási gondjai és a korábban említett ár-víz- és belvízvédelmi problémák miatt a 70-es évekre a "vízerő-hasznosítással egybekötött folyamszabályozási irányelvek" kidolgozása került egyre inkább előtérbe.
1.3. A Duna elterelése és a vízpótlás
A vízlépcsőrendszer létesítését már az 1940-es évek végén fontolóra vették. 1952 és 1955 között a csehszlovák tervezők 13, a magyarok további 12 vízlépcsőváltozatot vizsgáltak meg, és végül az illetékes kormánybizottságok 1963-ban döntöttek a közös vízlépcsőrendszer kon-cepciójáról. 1977-ben kötötték meg az államközi szerződést a Bős-Nagymarosi Vízlépcső-rendszer megvalósításáról és üzemeltetéséről. 1989-ben - a környezeti-ökológiai szempontok felértékelődése és a vízlépcsőrendszer elleni tiltakozás fokozódása miatt - a magyar kormány a munkálatokat felfüggesztette és kezdeményezte a szerződés módosítását.
A szerződés módosítását nem sikerült tárgyalásokkal elérni, ezért 1991. végén a magyar kormány kilátásba helyezte a szerződés megszüntetését, a cseh-szlovák szövetségi kormány pedig határozatot fogadott el a bősi létesítménycsoport egyoldalú befejezéséről, amelynek megvalósítását 1992. januárjában megkezdték. Az államközi szerződést a magyar országgyű-lés 1992. június 9-én hatályon kívül helyezte, a cseh-szlovák fél pedig október 24-25-én a folyót Dunacsúnnál, az 1851,75 fkm-nél elrekesztette és a bősi erőmű felvízcsatornájába terel-te. A főmederbe eresztendő vízhozamok szabályozásába Magyarországnak semmiféle bele-szólási lehetősége nem maradt. A szlovák és a magyar fél a vitát a hágai Nemzetközi Bíróság elé terjesztette, amely 1997. szeptemberében kihirdetett ítéletében mind a szerződés egyoldalú felmondását, mind pedig a Duna egyoldalú elterelését jogellenesnek ítélte.
A szerződés felmondásához vezető magyar aggályok jó része a Duna elterelése óta eltelt közel 12 év alatt beigazolódott. A vízmegosztásról és az ökológiai károk enyhítésének módjá-ról azonban - a szlovák fél álláspontjának merevsége, ill. a magyar fél állandóan változó, nem kellőképpen kidolgozott tárgyalási koncepciója miatt - nem sikerült megállapodni.
A korábbi 1800 m3/s-os középvízi és 900 m3/s-os kisvízi hozamokkal szemben az eltere-lést követően előbb 400 m3/s, majd 1993. végétől 1995. áprilisáig 150-250 m3/s vízmennyisé-get juttattak a főmederbe a dunacsúni duzzasztón keresztül. 1995. óta az átadott vízhozam - a vegetációs időszakhoz igazodóan - 250 és 550 m3/s között ingadozik.
Az elterelést követően a hullámtéri mellékágrendszer teljesen kiszáradt. 1993. tavaszán a mellékágakat belépcsőző zárások jó részét visszabontották, az egyes ágrendszerek alsó végét pedig elzárták a főmedertől. Egyes szakaszokat kikotortak és új átvágásokat létesítettek. Ezál-tal egy több mint 36 km hosszú, a főmedertől elválasztott vízpótló rendszert hoztak létre.
1993-ban a dunacsúni tározóból a Mosoni-Duna számára átadott víz egy részét vezették a hullámtéri ágrendszerbe, ennek mennyisége azonban nem volt elegendő. 1994-ben pár hóna-pig a főmederből szivattyúzással egészítették ki a vízmennyiséget. Érdemi változást csak az hozott, hogy 1995. áprilisában a főmederben az 1843,0 fkm-nél fenékküszöböt építettek, és a dunakiliti duzzasztómű részleges üzembe helyezésével a főmedernek a Dunakiliti és Dunacsún közötti szakaszát visszaduzzasztották. A hullámtéri ágrendszer vízellátását a duz-zasztott szakaszról biztosítják, az 1845,4 és 1845,9 fkm-nél lévő visszabontott oldalbukókon keresztül. 1995. júniusa óta a vízpótló rendszerbe juttatott vízhozam - a vegetációs időszak függvényében - 20 és 110 m3/s között változik.
2. A Duna elterelésének következményei
A szigetközi vízrendszert korábban egyetlen hatótényező, a Duna természetes vízjárása uralta. A Szigetközben a főmeder éves vízszintingadozása 5-7 m volt, és jelentős volt a vízjá-rás napi dinamizmusa is. Az elterelés és a vízpótló rendszer kialakítása nyomán több elemből álló, bonyolult vízrendszer jött létre, mesterségesen szabályozott szintű, szélsőségesen változó áramlási sebességű vízterek sorozatával. Ilyen önálló víztér:
" a dunacsúni tározó és a bősi erőmű felvízcsatornája;
" a tározó és a felvízcsatorna töltéseivel párhuzamosan futó szivárgócsatornák, melyeket zsilipek sorozata tagol;
" a főmedernek az 1851,75 és 1843 fkm közötti, a dunakiliti duzzasztómű által szabá-lyozott vízszintű, visszaduzzasztott szakasza;
" a főmedernek az 1843 és kb. 1821 fkm közötti, szabad áramlású szakasza;
" a főmeder az 1821 fkm-től az 1811 fkm-ig, amelyet a bősi erőmű alvízcsatornája duz-zaszt vissza;
" a főmeder 1811 fkm alatti, szabad áramlású szakasza;
" a hullámtéri mellékágrendszer, melyet mintegy 30 db, többé-kevésbé változtatható át-eresztő képességű zárás és bukó tagol;
" a mentett oldali mellékágak és csatornák rendszere, szélsőségesen változó medermére-tekkel és zsilipekkel;
" a Mosoni-Duna.
A széttagolt vízrendszer, a számtalan műtárgy lehetőséget teremt a vízszintek és vízho-zamok szabályozására, a különféle érdekek és szempontok szerint történő "vízkormányozás-ra". E vízterek mindegyikére a természetes állapothoz képest kevésbé változó vízszintek a jellemzők, de - éppen a mesterséges "vízkormányzás" miatt - előfordulnak olyan hirtelen áradási és apadási hullámok is, amelyek jelentős károkat okoznak a vízi és vízparti élővilág-nak. A széttagolt vízrendszer, a műtárgyak ugyanakkor nehezítik a vízi élővilág vándorlását.
A szigetközi vízrendszerre természetes állapotában a viszonylag sekély, élénk vízáramlá-sú, gyorsan változó, kavicsos medrek voltak a jellemzőek. A folyószabályozások, a Duna elte-relése és a vízpótló rendszer kialakítása következtében a medervándorlásokat megfékezték, és a lassan áramló vagy pangó vizű, feliszapolódó vízterek kerültek túlsúlyba.
2.1. A dunacsúni tározó és a bősi üzemvízcsatorna
A dunacsúni tározó duzzasztási szintje 130-131 mBf körül ingadozik. A visszaduzzasztott szakasz fölső határa a Duna vízhozamától függően az 1865-1872 fkm között húzódik. A duz-zasztási határ alatti néhány kilométer hosszú szakaszon a vízsebesség 2,0 m/s-ról 0,3 m/s-ra csökken, ezért a görgetett hordalék a tározó felső részén lerakódik. A szigetközi Duna-szakaszra a tározón keresztül gyakorlatilag nem érkezik kavics.
A tározó többi részén, különösen a Körtvélyesnél és Somorjánál kiszélesedő szakaszokon az áramlási sebesség 0,1 m/s alá csökken, ezért a lebegtetett hordalék jó része is kiülepszik a tározóban. A modellvizsgálatok és mérések szerint a tározó közel felén évente 10 cm-nél vas-tagabb iszapréteg képződik.
A lassabb áramlási sebesség, a kiülepedő lebegtetett hordalék miatt tisztább és átlátszóbb víz kedvez az algák elszaporodásának. A tározó pangó részeiből a főmederbe és a Mosoni-Dunába a korábbinál kedvezőtlenebb minőségű, magasabb trofitású víz jut, ami fokozza a hullámtéri és mentett oldali vízrendszerek eutrofizációját.
A bősi erőmű maximális vízemésztő képessége 4000 m3/s. Az üzemvízcsatorna kétségkí-vül jelentősen növeli a szigetközi Duna-szakasz árvízvédelmi biztonságát, és - amennyiben az erőmű iker hajózsilipje megfelelően működik - az 1811 fkm-ig megoldja a hajózási gon-dokat.
2.2. A főmeder
Az elterelés következtében Rajka és Dunaremete térségében a Duna vízszintje helyenként 4 m-rel süllyedt a korábbi középvizek szintje alá, és 1,5-2 m-rel elmarad a korábban észlelt legkisebb vízszintektől is. 1995. óta Szlovákia - az ideiglenes vízmegosztásról kötött megál-lapodás alapján - a dunacsúni duzzasztón keresztül 250-550 m3/s vízmennyiséget ereszt át. Ennél több víz csak akkor jut a főmederbe, amikor a Duna összes hozama meghaladja a bősi vízerőmű maximális vízemésztő képességét. Ezek az egy-két napig tartó, hirtelen levonuló "árhullámok" éppen csak megközelítik a korábbi középvizek szintjét. Az elterelés óta Rajka és Dunaremete között a Duna egyetlen alkalommal sem öntötte el a hullámteret.
Megváltozott a vízjárás dinamizmusa is. Az elterelés előtt a folyó vízszintje Dunaremeténél éves átlagban napi 15 cm-t változott. Jelenleg a vízszint heteken át csupán néhány cen-timétert ingadozik.
Közvetlenül az elterelés után, az 1992. novemberi árvíz alkalmával még nem volt meg-erősítve a dunacsúni duzzasztómű árapasztója alatti mederszakasz, ezért innen kb. 3 millió m3 kavics mosódott ki és rakódott le a főmeder felső szakaszán hatalmas zátonyok formájában. Ezek a zátonyok 1995. júniusában, a fenékküszöb üzembe helyezését követően víz alá kerül-tek. A főmeder fenékküszöb fölötti, 1843-1851 fkm közötti szakaszának vízszintjét és áram-lási viszonyait azóta a kiliti duzzasztóművel szabályozzák. A duzzasztási szint egész évben csupán 0,5 m-t változik: nyáron valamivel 123 mBf fölött, télen kissé az alatt marad.
A főmeder duzzasztott szakasza gyakorlatilag tározótér: itt is megfigyelhető a föliszapo-lódás és a víz fokozott eutrofizációja.
A fenékküszöb jól tervezett műtárgy: lapos alvízi rézsűje miatt a küszöb alatt nem észlel-hető számottevő kimosódás. A főmeder fenékküszöb alatti, 1821 és 1843 fkm közötti, szabad áramlású szakaszára a durva kavicsokból álló mederpáncéllal borított, stabilizálódott meder-fenék a jellemző. A sekély, jól átvilágított víz, az alig változó vízszint, az eredetinek közel felére visszaesett (kb. 1,0 m/s-os) áramlási sebesség, a lecsökkent hordaléktartalom és a stabi-lizálódott mederfenék miatt a mederpáncélon többfelé bevonatalkotó algák telepedtek meg.
A 300-350 m széles, párhuzamművek közé fogott főmederben tartósan szárazra kerültek az egykori kisvízi szegélyzátonyok. A zátonyokat jól fejlett bokorfüzesek és nyárasok nőtték be, tetejükön a hirtelen "árhullámok" lebegtetett hordalékából megkezdődött az iszapos fedő-réteg kialakulása.
A bősi erőmű alvízcsatornájának torkolata, az 1811 fkm alatt már a teljes vízhozam a fő-mederben áramlik, ezért az alvízcsatorna torkolata fölötti pár km-es szakaszon visszaduzzasz-tó hatás jelentkezik. A visszaduzzasztott szakasz fölső határa - a dunacsúni és a bősi erőmű-vön átengedett vízhozamok arányától függően - az 1815 és 1826 fkm-ek között helyezkedik el, az év nagyobb részében az 1821 fkm körül húzódik.
A főmeder visszaduzzasztott szakaszán a víz sebessége 1,0 m/s-ról fokozatosan 0,2 m/s-ig csökken, sőt, az árhullámok kezdetén a főmederben az 1811-1817 fkm között a víz időszako-san visszafelé áramlik. A lassan áramló, pangó vízből kiülepszik a lebegtetett hordalék, így a főmedernek a bősi alvízcsatorna által visszaduzzasztott szakaszán is föliszapolódás észlelhető.
Az alvízcsatorna torkolata alatt a főmeder vízjárása nagyjából megőrizte eredeti jellegét, csupán a bősi erőmű és hajózsilip üzemeltetése okoz kisebb hirtelen vízszintváltozásokat. Az alvízcsatorna torkolata alatt jelentős kimélyülés, mederátrendeződés tapasztalható. Az innen kimosott kavics Medve és Nagybajcs térségében rakódik le, ahol az utóbbi években fölgyor-sult a zátonyok épülése és vándorlása.
2.3. A hullámtéri mellékágak
Az egységes főmeder" folyószabályozási koncepció keretében a 60-as évek elején a hul-lámtéri mellékágak töltőbukóit úgy alakították ki, hogy csak a dunaremetei 460 cm-es vízál-lást (2600-2800 m3/s-os hozamot) meghaladó nagyvizek esetén jusson víz az ágrendszerekbe. Az 1961-90 közötti időszakban évente átlag 58 napon át kaphattak friss vizet a mellékágak.
A mellékágakon végigvonuló - egyre rövidebb és hevesebb - árhullámok hordalékát a zárások visszatartották, az apadó víz már nem tudta elszállítani. Az árhullámok után a bögékben, üstökben pangó vízterek maradtak vissza, amelyekből kiülepedett a lebegtetett hor-dalék. Az ágak alsó, tölcsértorkolat-szerűen kiszélesedő szakaszán 1-2 m vastag iszaplerakó-dások képződtek. Összességében a mellékágak jelentősen feltöltődtek rosszul osztályozott üledékekkel.
Az elterelés után egészen 1993. nyaráig a hullámtéri mellékágak túlnyomó többsége telje-sen kiszáradt. A vízpótló rendszer kialakítása érdekében a korábbi zárásokat visszabontották, új műtárgyakat építettek, átvágásokat létesítettek. A vízpótlás keretében a Dunacsúnnál átadott vízmennyiségből 20-110 m3/s jut a hullámtéri ágrendszerekbe. Ez kb. 0,5-1,0 m-es éves víz-szintváltozást eredményez. A napi vízszintingadozás csekély, csupán pár cm.
A főmeder és a hullámtéri vízpótló rendszer mintegy 36 km hosszan teljesen elkülönül: a hullámtérben a vízszintek 2-4 m-rel magasabbak, mint a főmederben. Ez a természetes álla-pothoz képest az ágrendszerben viszonylagos vízbőséget jelent: a korábbi középvizek szintjé-nek felel meg.
A hullámtérben csak egyes mederszakaszokon van élénk vízmozgás, elsősorban a vízpót-ló rendszer felső részén és egyes átvágásoknál. Túlsúlyban vannak a lassú áramlású, pangó vízterek, amelyek között a bukóknál és zárásoknál van csak gyors áramlás. Aktív mederalaku-lás is leginkább ezeknél a zubogóknál és az új mederátvágások fölső szakaszán figyelhető meg, egyébként az iszapos-kavicsos üledékekkel feltöltődött hullámtéri medrek elég stabilak.
2.4. A felszíni vizek és a talajvíz kapcsolata
A Duna elterelése előtt a Pozsony-Medve szakaszon az év nagyobb részében igen jelentős volt az elszivárgás a főmederből a talajvíz felé. Még a tartós kis vízhozamok (900-1000 m3/s) idején is a főmeder táplálta a talajvizet. Csupán az árhullámok után, a gyors apadások idősza-kában fordult meg rövid időre a talajvízáramlás a főmeder közvetlen környezetében.
A beszivárgás korábban szinte kizárólag a főmeder durva mederüledékein keresztül tör-tént. A hirtelen apadásokat követő rövid idejű visszaáramlások és a folyamatos mederváltozá-sok jó minőségű szűrőfelületet tartottak fönn.
Az elterelés miatt a felszíni vizek és a talajvíz kapcsolata gyökeresen megváltozott. A fő-meder mosott, kavicsos mederfeneke helyett a dunacsúni tározó lett a kisalföldi talajvízkészlet utánpótlódásának fő színtere. A tározóban lerakódó iszapréteg azonban jelentősen csökkenti a beszivárgást, és a szerves anyagban dús iszapon keresztül beszivárgó víz minősége is romlik: oldottoxigén-tartalma csökken, vas-, mangán- és ammóniumtartalma nő. Az elégtelen beszi-várgás miatt a tározó erősen alászívott. Hasonló jellegű, kedvezőtlen tulajdonságú beszivárog-tató felülettel rendelkezik a főmeder fenékküszöb feletti, duzzasztott szakasza.
A hullámtéri vízpótló rendszer mederfelületei nem egyforma mértékben alkalmasak a ta-lajvíz táplálására. Az eltérő mederanyag és a különböző mértékű alászívottság miatt a beszi-várgás intenzitása tág határok között változik. A hullámtéri mellékágakban lerakódott, rosszul osztályozott kavicsos és iszapos üledékek fékezik a beszivárgást. Az állandó egyirányú betáp-lálás miatt a meder környezetében a pórusok eltömődnek, kifejlődik a meder körüli kolmatáció, és a vízpótlás hatékonysága fokozatosan lecsökken.
A hullámtérben beszivárgó víz döntő része rövid úton a főmederbe jut vissza. A főmeder az 1843 és 1821 fkm közötti szakaszán - a korábbi állapottal ellentétben - végig és állan-dóan megcsapolja a talajvizet.
Az elterelés előtt a Szigetközben a talajvíz szintjét elsősorban a Duna mindenkori vízállá-sa határozta meg. A talajvízszint mozgása a partoktól néhány száz méter távolságig híven kö-vette a Duna vízállását, távolabb azonban az ingadozások mértéke egyre kisebb lett. A partok-tól 4 km-re az ellapuló árhullámok csak 2-3 hét késéssel jelentkeztek, 8-10 km-nél nagyobb távolságban pedig a dunai vízszintingadozások hatását már nem lehetett kimutatni.
A Duna elterelése miatt az átlagos talajvízszint alapvetően megváltozott: a dunacsúni duzzasztás hatására Rajka fölött helyenként 4-5 m-t emelkedett, a Szigetköz középső részén viszont a hullámterek térségében 1,5-2,5 m-t csökkent. A hullámtéri vízpótlás hatása csak a medrek szűkebb környezetében mutatható ki, mintegy 0,5-1,0 m-es helyi talajvízszint-emelkedést okozva.
A Szigetközben korábban a Duna vízjárásához igazodó talajvízszint-ingadozás, függőle-ges talajvízáramlás biztosította a talaj átszellőztetését, és ugyanakkor növelte a talajvíz oldottoxigén-tartalmát. Az áradások alkalmával megemelkedő talajvíz alulról nedvesítette a kavicsot borító iszapos fedőréteget, a kapilláris emelkedés pedig javította a talajok vízellátá-sát. Az elterelés következtében a Szigetköz felső és középső részén a talajvízszint ingadozása teljesen megszűnt, ami a talajvíz minőségének fokozatos romlásához vezetett. A talajvíz mélyre szállásával, az áradások elmaradásával, a kapilláris vízutánpótlódás megszűnésével a talajok vízellátása évi 100-150 mm-rel csökkent.
3. A szigetközi Duna-szakasz helyreállítása
A szigetközi Duna-szakasz kialakulásának és az elterelés következményeinek ismeretében megfogalmazhatók a táj rehabilitálásának legfontosabb alapelvei, és meghatározhatók a hely-reállítás módszerei.
3.1. A tájrehabilitálás alapelvei
Egyértelmű, hogy a folyószabályozások és ármentesítések kezdete előtti állapotokhoz nem lehet visszatérni, de az is nyilvánvaló, hogy nem csupán a Duna elterelése, hanem az 1960-as években végrehajtott - mai mércével ökológiai szempontból elhibázottnak minősíthető - folyószabályozás káros következményeit is orvosolni kell. Reális célként a múlt század első felére jellemző állapotok elérése jelölhető ki.
Nem szabad elfeledni, hogy a korábbi folyószabályozásokra a hajózás biztosítása és az ár-vízvédelem miatt volt szükség. E problémák kezelésére a bősi üzemvízcsatorna megfelelő lehetőséget ad. A szigetközi Duna-szakasz helyreállítása során az ökológiai szempontok első-sége azonban csak akkor biztosítható, ha kimondjuk: a bősi erőmű jelenlegi 4000 m3/s-os víz-áteresztő képességét és az üzemvízcsatorna hajózhatóságát hosszú távon fenn kell tartani, a felhagyott főmederben pedig a hajózásról lemondunk.
A kisalföldi szakaszon a Duna határfolyó, ezért a helyreállítás csak a szlovák féllel együttműködve, a szlovák fél érdekeinek figyelembe vételével lehetséges.
A folyó és a hozzá kapcsolódó növény- és állatvilág egységes ökológiai rendszert képez. A szabályozás során nem az egyes flóra- és faunaelemek környezeti igényéből kell kiindulni, hanem a táj fő alkotóelemére, a vízjárás jellegének helyreállítására kell koncentrálni. Habár az elmúlt évtizedekben a hullámtéri ágrendszerek lassan áramló, pangó vizű szakaszai mentén számos védelemre érdemes növénytársulás telepedett meg, mégsem ezek képezik a táj fő érté-két, hanem a sekély és gyors áramlású folyóvizekhez kötődő élőlények. A dinamikusan válto-zó vízszintek, az élénk vízáramlás, az árhullámok biztosításával létrejöhetnek a vándorló, ak-tívan alakuló mederszakaszok, és automatikusan bekövetkezik az ezekhez kapcsolódó flóra- és faunaelemek térnyerése és a hullámtértől idegen, tavi jellegű ökoszisztémák háttérbe szoru-lása.
A helyreállítás során törekedni kell a vízterek jelenlegi szétaprózottságának mérséklésére, a sok, elkülönítetten szabályozott (duzzasztott) vízszintű szakasz egységes rendszerbe foglalá-sára. A vízhozamokat és vízszinteket nem valamiféle mesterséges rendszerhez (pl. a vegetáci-ós időszak, vagy az ívási periódus "ökológiai" vízigényéhez) kell igazítani, hanem a Duna mindenkori aktuális vízjárásához, például a dévényi vízhozamhoz. Természetesen lehet töre-kedni az időjárási és vízjárásbeli szélsőségek valamelyes mérséklésére, de tudomásul kell venni, hogy a folyó természetes állapotában is rendszeresen előfordultak az élővilág egyes csoportjai számára kedvezőtlen vagy tragikus kimenetelű árhullámok, ill. tartós kisvizes peri-ódusok. A szigetközi növény-és állatvilág értéke azonban éppen a változásokhoz való gyors alkalmazkodóképességben rejlik. Nem szabad tehát visszaélni a vízkormányzás műszaki lehe-tőségeivel, és a lehető legegyszerűbb, minél inkább automatikusan működő, a Duna aktuális vízhozamához igazodó rendszert kell kialakítani.
A változó, vándorló medrek, a "kiszámíthatatlanul" érkező árhullámok nem kedveznek a nagyüzemi jellegű hullámtéri erdő-, vad-és halgazdálkodás, a rekreációs turizmus érdekeinek. Az ökológiai szempontok prioritása egyben azt is jelenti, hogy vissza kell térni a táj eredeti jellegéhez jobban illeszkedő, hagyományos gazdálkodási módszerekhez, és az ökoturizmus kerülhet előtérbe.
3.2. A helyreállítás módszerei
A dunacsúni tározó működése miatt a szigetközi Duna-szakaszra gyakorlatilag nem érke-zik kavicsos hordalék, ezért a folyamatosan feltöltődő, fonatos jellegű vízfolyás visszaállítása nem lehetséges. A folyó jelenlegi vízjárása, hordalékszállító képessége és mederüledékeinek szemcsemérete alapján egy enyhén kanyargó, főágból, mellékágakból és ártéri szigetekből álló vízfolyás kialakítása lehetséges, ahhoz hasonló jelleggel, mint amilyen a Duna Gönyű-Esztergom közötti szakasza. Az egyes medrekre várhatóan a mérsékelt oldalirányú vándorlás, a homorú kanyarulatokban a partfal alámosása, a domború partok mentén szegélyzátonyok kialakulása, természetes bögékből és gázlókból álló, egyenlőtlen fenékmélységű hossz-szelvény lesz a jellemző.
A legfontosabb feladat a jelenleg teljesen elkülönülő főmeder és a hullámtéri mellékág-rendszerek összekapcsolása. Ez csak a főmeder vízszintjének jelentős megemelésével és az ágrendszerek mostani vízszintjének valamelyes csökkenésével lehetséges.
A főmeder vízszintjét nem szabad duzzasztással emelni, mert az az áramlási sebesség csökkenését, föliszapolódást, eutrofizációt, a lassú, pangó vizeket kedvelő növény- és állattár-sulások térhódítását eredményezi, és árvízvédelmi problémákat is eredményezhet. Ehelyett a főmederbe juttatott vízhozamot kell növelni. A Duna mindenkori vízhozamának 50%-át a főmederbe vezetve a közepes vízszint a jelenlegihez képest 1,0-1,5 m-t emelkedne, megköze-lítve a korábbi kisvizek szintjét.
A vízszint további emelkedését a mederfenék szintjének megemelésével, a korábbi fo-lyamszabályozások és az ipari célú kavicskotrás következtében mélyre vágódott főmeder rész-leges visszatöltésével lehet elérni. Az ehhez szükséges kavicsos hordalék egy része az ágrend-szerek fölső szakaszán, a töltőbukók mögött található. A mellékágak felső és középső részéről kikotort hordalék a főmederbe visszatölthető.
A visszatöltéshez szükséges kavics nagyobb hányadát a főmeder kiszélesítésével lehet nyerni. A főmeder vezetőműveit megbontva, azok kőanyagát a mederben hordalékfogó mű-tárgyak, 0,5-1,0 m magas fenékküszöbök kialakításához lehet felhasználni. A vezetőművek megbontott részein áradásokkor a partfal eróziója következtében jelentős mennyiségű kavics-anyag jut a mederbe, amely fokozatosan feltölti a fenékküszöbök közötti szakaszokat. A fel-töltődést a küszöbök magasításával, természetes anyagokból (rőzsefonatokból, gyökérkoro-nákból) készített egyéb hordalékfogók alkalmazásával kell segíteni. A mederfeltöltést olyan mértékig kell folytatni, hogy a főmederbe eresztett kisvízi hozamok (400-450 m3/s) esetén a vízszint valamelyest meghaladja a múlt század első felére jellemző kisvízszinteket. Figyelem-be véve a partél szintjét és a kavicsos üledékek vastagságát, ehhez a jelenlegi 300-380 m he-lyett 400-450 m széles főmedret kell kialakítani. A vezetőművek tervszerű megbontását és az árhullámok biztosítását követően a mederszélesítés jó részét a Dunára "lehet bízni".
A mederfenék megemelésével a bősi alvízcsatorna által visszaduzzasztott szakasz hossza is csökken, mérséklődik a feliszapolódás. Mivel a dunacsúni és a bősi erőművön átvezetett hozam aránya módosul, ezért az alvízcsatorna torkolata alatt további mederátrendeződési, kimosódási folyamatokra lehet számítani.
A hullámtéri ágrendszer áteresztő képességét növelni kell. Az eddigi, bukókkal és zárá-sokkal bögékre tagolt vízterek helyett a főmeder eséséhez igazodó, folyamatos élénk áramlású mederszakaszokat kell inkább kialakítani.
A főmeder és a hullámtéri ágak összekapcsolását nem lehet az egész szakaszon egyszerre elvégezni. Első lépésben a Szigeti-Dunát, a Kormosi-Dunát és a Doborgazi-Cikolai-ágrendszert kellene a főmederrel egységes vízrendszerré tenni, ezt követhetné a Bodaki- és a Reme-tei-ágrendszer, majd az Ásványi-ágrendszer helyreállítása, és közvetlen kapcsolatot kellene teremteni a Bagoméri-ágrendszer felé is. A felsőbb szakaszokon az összekapcsolás megterem-tését követően gondoskodni kell az alsóbb ágrendszerekben a jelenlegi vízpótláshoz hasonló rendszer ideiglenes fenntartásáról. Az összekapcsolás tehát folyásirányban felülről lefelé ha-ladva, fokozatosan, több év alatt történhetne meg.
A talajvíz szintjét nem annyira a beszivárgási, mint inkább a megcsapolási területek víz-szintje befolyásolja, ezért a főmeder vízszintjének emelkedése a talajvízszint jelentős emelke-désével jár. A durva, kavicsos üledékekkel feltöltődő, erodálódó partfalú főmeder újra vissza-veheti talajvíz-tápláló szerepét. A vízhozam és a vízszint dinamikus változása következtében újra kialakulhat a talajvízszint fluktuációja, a talaj átlevegőztetése és a kapilláris vízemelés jelensége.
Mivel a főmeder fenékszintjének megemelése a főmeder szélesítésével jár együtt, ezért továbbra is csak a 3000-3200 m3/s-os nagyvízhozamok mellett alakulhatnának ki olyan víz-szintek, amikor a folyó túllép a partéleken. Az 50%-os vízhozammegosztás esetén ilyen árvi-zek ritkán fordulnak elő, ezért továbbra is szükség lehet arra, hogy nagyvizek esetén a hullám-tér egyes részein a mellékágak visszaduzzasztásával idézzük elő az ártér elöntését.
Természetesen az lenne a legkedvezőbb megoldás, ha a hullámteret a főmeder felől lehet-ne elárasztani. Ehhez azonban az szükséges, hogy a mederemelkedést ne csak a főmeder szé-lesítésével és a mellékágakból kikotor kavics visszatöltésével, hanem máshonnan kinyert ka-viccsal is segítsük. Ilyen lehet például az alvízcsatorna alatti szakaszról kimosódó, és a Med-ve-Nagybajcs szakaszon leülepedő kavics, amely a zátonyképződéssel hajózási gondokat okoz, és amelyet gázlókotrással kell eltávolítani. A főmeder feltöltéséhez felhasználható lehet a dunacsúni erőmű árapasztója alól kimosódó kavics is.
A dinamikus vízjárás, az árhullámok levonulása feltétlen szükséges ahhoz, hogy a folyó a mesterségesen pótolt kavicsot elrendezze, és kialakítsa a vízjárásának és hordalékháztartásá-nak megfelelő medermorfológiát. A szigetközi Duna-szakasz helyreállítása során a mestersé-gesen kanyargóvá tett, kötött, duzzasztásokkal szabályozott vízszintű medrek helyett élő, medrüket változtató, élénk áramlású vízfolyásokat kell kialakítani, mert csak ez biztosítja a táj eredeti természeti értékeinek fennmaradását.